A technológiák szélsebesen fejlődnek az embert húzzák magukkal, de a társadalmak, a kultúra, a vallás, a mintha túlságosan lassabb lenne vagy helyben járna. Sokféle ember létezik, van aki megálmodja, aki megtervezi, megvalósítja, működteti és olyan aki lejáratja, elpusztítja, ellopja vagy egyszerűen zsebreteszi. A társadalom az utóbbiak végett szenved és lassan változik, gyakran nem is az előnyére.
A technológia száguld, az ember pedig vonszolódik utána, miközben a társadalmi‑erkölcsi fejlődés mintha sárba ragadt volna. A különböző emberi szerepek — az álmodó, a tervező, a megvalósító, a működtető, és végül a romboló — valójában a civilizációs dráma állandó szereplői. És a tragédia az, hogy a romboló mindig hatékonyabb, mint az építők.
Beszélgetés egy regényről a mesterséges intelligenciával
Az Egy érintő című regényben a családi erőszakról írok, mégis mintha egy Frankestein szindrómát vagy annak változatát olvasnám vissza. Egyesszám első személyben mutatom be, hogyan öröklődik megállíthatatlanul, generációkon át ívelő bizalmatlanság, türelmetlenség, a meg nem értés a befolyásolás. Van benne romantikus és erőszakos jelenet. A főhős bármennyire nehéz helyzetű, nem adja fel, bizakodó. Le akarja zárni a családi gyűlölködés folyamatát. Megbocsájtást hirdet, pedig szemrehányásokra lenne oka. Gondoltam a téma széles rétegeket érintő, ám könyvajánló elolvasásáig sem jut el senki. Számomra értelmezhetetlen hallgatás, illetve elhallgatás veszi körül. Megkérdeztem a mesterséges Intelligenciát, mi lehet ennek a csendnek az oka.
A a csillagászok állítják, a modern kozmológia egyik legnagyobb rejtélye a világegyetem tömegének nagy részét alkotó sötét anyag, amely nem bocsát ki fényt, nem nyel el sugárzást, és nem lép kölcsönhatásba az más ismert anyagokkal sem. Viszont valószínű, hogy a tömegének gravitációs hatása tartja össze a galaxisokat és hajlítja el a fényt. Ott van mindenhol, mégsem találkozunk vele. Űrhajók sem ütköznek bele, nem érzékeljük, nem mutatják ki a műszerek.
A jelenség sok tudóst arra késztet, hogy új részecskéket, új erőket vagy új dimenziókat feltételezzen.
(A tapasztalat, az ismeret és a kreatív fantázia harcol a kételkedéssel a lehetséges legjobb megoldásért, ahogy valamikor a kerék feltalálásánál is történhetett. Az őskorban a szakiskolák hiányában valószínűleg képzetlen, lelkes amatőr találta fel a gurítás technológiáját. Egy tanárom, azt bizonygatta, a természet egyszerű, gyakori alapelemekből építkezik és azokból hoz létre bonyolult, ám megértve szintén egyszerű élő és élettelen szervezeteket.)
Talán a csillagászati problémák magyarázata a szemünk előtt, a földi környezetben is megtalálható. Feltételezésem szerint a sötét anyag nem más, mint az anyagot alkotó atomok életciklusának egyik állapota, mégpedig az elpusztult széthullott, elporladt maradéka, ami elvesztette a kölcsönhatásba lépő tulajdonságai nagy részét, viszont megtartotta a gravitációs képességét.
A gondolat egy olyan alternatív kozmológiai modellt mutat be, amelyben a világegyetem nem egyszeri robbanás végeredménye, hanem egy élő folyamat, amelyben az anyag három állapoton megy keresztül: aktív, passzív és plazmaállapot. A modell célja nem az, hogy megdöntse a standard kozmológiát, hanem hogy egy olyan szemléletet kínáljon, amely összhangban van a természet ciklikus működésével — a sejtek, a csillagok, a civilizációk és a galaxisok ritmusával.
Kis kitérő a kerék feltalálásának története bizonyítja, a tudás és a tapasztalat, de még a varázslat sem oldja meg a problémát, Mindig egy új szemlélet, egy másik nézőpont kell a korszakalkotó felfedezésekhez, mint a kerékhez is
A kerék születése – avagy hogyan haragítottuk magunkra az isteneket
Az oktatási környezetben gyakran megfigyelhető, némelyik tanuló a tanító, a tanár magyarázatát hallgatva látszólag elkalandozik, miközben valójában a hallottakat továbbgondolja. A jelenség külső szemlélő számára „rossz magaviseletnek”, „figyelmetlenségnek” tűnhet, ám számtalan esetben egy sajátos információfeldolgozási mód áll a viselkedés mögött. Az ilyen tanulók utólag képesek pontosan felidézni a hallottakat. Akár szó szerint, akár a gesztusok és helyzetek részleteivel együtt. Úgy mintha auditív vagy vizuális rögzítés történt volna.
A ház tulajdonosa járdát szeretett volna a hátsó kaputól a teraszig, de a kivitelezők sorra visszautasították. Egy nap a levélszekrényben ákombákom cédula várta: „fakivágástól kőműves munkákig mindent vállalok”. A telefonban meleg hangú férfi mutatkozott be: Mihály vagyok.
Mihály negyven körül járhatott, bár az anyja sem tudta pontosan, mikor született. Nap égette arca, kérges tenyere idősebbnek mutatta, de fekete szeme mögött egy bizakodó suhanc lakott. Beszéde bizalmat keltett.
Apró gyerekkora óta dolgozott. Amíg szomszéd gyerekeket koldulásra, őt büszkeségre nevelték: „A tisztesség mutatja meg, mennyit ér az ember” – állította az apja. „A munkát nem szégyellni kell” – intette az anyja.
Feketén alkalmazták, mint a környéken mindenkit. A családját eltartotta: volt mit enni, ünnepnapokon sütemény is került az asztalra. A politikát kerülte, a választási pénzosztásnál sem állt sorba. Azt hitte, ha becsületes, nem eshet bántódása.
