tree and grass covered field during day

Fülledt mocsárszagú nádi nyiladékban világító kapásjelző csüngött a horgászboton. Halvány elemlámpa fényben középkorú férfi ült, elgyötört ráncos arcát a tenyerébe hajtotta. Időnként izzadt, fedetlen testét támadó szúnyogokra csapott.
− Görbüljön a bot fiam, − emelkedett harsányan, iszapot fröcskölve a felszínre a férfi tóba fulladt, békanyál és vízinövényekkel borított szellem apja. − Add már a kezed, − gyúrta a szavakat az öreg ingerülten − hát nem látod, milyen nehézkesen mozgok a szárazon.
Az öreg, amint kényelembe helyezkedett, és a beszédét zavaró, ajkára tapadt csigákat lepiszkálta, a dühösről csipkelődő, kedélyes hangnemre váltott. − Kivetett az ágy, hogy a lóbőr helyett éjnek idején a szúnyogokkal hadakozol és a kagylózabáló pontyok száját húzod.
− Aludjanak a fiatalok, − sóhajtott a férfi − meg, akinek szép az álma, nekem nem.
Az unokád az érettségi előtt kimaradt az iskolából, favágónak ment. A természetben, madárdalra akart dolgozni. Csakhogy az első munkanapján zuhogott az eső. A madarak helyett a szél fütyült. A balta feltörte a tenyerét. Másnap beteget jelentett. Az orvosnak panaszkodott, nem tud pihenni, kimerült. Engem okolt, üldözöm és az agyára megyek. A családvédelemtől figyelmeztetek, a kezelés ideje alatt kerüljem a fiamat nyugtalanító témákat. Hallgattam a munkáról és az iskoláról, de eltelt egy év, majd még egy és elfogyott a türelmem. Kíméletesen, nehogy megsértsem az önérzetét megkérdeztem, − mikor szándékozol hasznosat csinálni, például folytathatni az iskolát vagy dolgozni valahol. − Mit tanulhatok a fáradt, ideges tanároktól − felelte − és különben is bolond lennék hagyni, hogy a sumák vállalkozók és a nagyképű multik kizsákmányoljanak. − Se tanulás, se meló, − keltem ki magamból − akkor mégis, mit gondolsz, meddig lóghatsz tétlenül a nyakamon. Válasz helyett a számítógép felé fordult és tovább játszott.
A vihar leszakította az ereszt. A fiú ígérte, másnap segít visszatenni, de miután felébredt elcsavargott. Amikor végre haza jött, azt mondta, − előbb kajálok, éhesen mégsem melózhatok.
Összevágtam és a sufniba raktam a téli tűzifát, de hiába vártam. Kíváncsi voltam, hol marad. Benyitottam a szobájába. Hát mit látok. A kanapén hever és képeslapot olvas. Finoman megbökőm. − Hékás, ígértél valamit. Azt mondja, − telehassal nem hajolgat. − Éhesen és jól lakottan sem kóser a meló? Majdcsak találsz egyszer alkalmas, köztes állapotot, de addig se legyen gondod a zsebpénzre, mert, hogy nem adok.
Mint, aki rájött hangyabolyra feküdt ugrott fel az ágyról. − Ha belehalok, vagy megnyomorodom, sziszegte, most, azonnal, egyedül felrakom, azt a rohadt ereszt. Örültem, hogy rátaláltam az érzékeny pontjára. Gondoltam a pénzzel máskor is motiválhatom, de a folytatás elmaradt. A kapuban találkozott a haverokkal. Leállt beszélgetni. Besötétedett. Oda szóltam, − hagyd a fenébe az ereszt, majd anyáddal reggel visszatesszük. Erre dühösen kiabált, − előrébb való neked a munka, mint az egészségem. Vacsora után összecsomagolok és elköltözöm, nem élek a könyörtelen, zsarnok apámmal egy fedél alatt.
Az asszony, mint mindig a fia pártjára állt, és rám támadt, − ha több fizetésed lenne, hívhatnánk szakembert, nem kellene a gyereket szekírozod.
A fiam nem várta meg a veszekedés végét, mintha, mi sem történt volna ráérősen bement a szobájába. Láthatóan meg sem fordult a fejében, itt hagyni a kényelmes szülői házat, mégis az asszony, engesztelésül a fia zsebébe csúsztatta a betegségre és halálesetre félretett pénzünket.

A lányom unott szemlélője a csetepaténak meglátta és kijelentette, − a bátyámnak adott zsozsó fele, törvényileg, mint örökségi köteles rész a testvérhúgot, azaz engem illet. − Mit zagyválsz itt össze? − röhögtem − Örökölni akarsz, amikor élnek a szüleid? Különben is, az utcán szóba sem állsz velem, elfordulsz, nehogy a járókelők a rokonodnak nézzenek. Milyen alapon adnék a kiskorú lányomnak pénzt. Tanulás helyett a körmödet fested, vagy telefonálsz. Pórtörlés közben, akármennyire is halkan sutyorogtál a telefonba hallottam, azzal etettél valakit, hogy a magatehetetlen, szenilis és vén, szüleidre mosol, főzöl, takarítasz, és az ösztöndíjadból bevásárolsz, hogy legyen mit enniük. Csak, azt felejtetted ki az önfényezésből, hogy fogalmad sincs merre van a felmosóvödör és mennyibe kerül egy kiló kenyér.
A szóváltás hevében a lányom sunyin hallgatódzó, megrögzött kötekedőnek nevezett, és azzal fejezte be a mondandóját, hogy a csóró, iskolázatlan, melós apja ne szórja az észt, és ne tolja az erkölcsöt, mert kiröhögteti magát.

− A rohadt életbe, − nézett a férfi tanácstalanul a kajánul vigyorgó apjára − hát ki nemzette ezeket. Kitől örökölték a lusta, nagypofájú természetüket. Csak, azt ne mond fater, hogy én is ilyen voltam, mert esküszöm ketté töröm a horgászbotomat és az iszapos tóba ugrom.
− Kerülted az iskolát, − kuncogott az öreg, mint aki fia hiábavaló nógatásáért elégtételt kapott − úgy örültünk anyáddal a szakmunkás bizonyítványodnak, mintha doktoráltál volna. Amikor megnősültél és elköltöztél, reméltem a menyemnek majdcsak sikerül embert faragni belőled. A mentségedre legyen mondva, − tűnődött az öreg − milyen példát láttál, fiatalon én sem lehettem különb. Nagyapád is elégedetlen volt velem, és dédnagyapád is vele, de még az ó és a szép apád is csalódott a gyerekeiben.
Az öreg sorolta volna tovább a keserű ősöket, de megmozdult a kapásjelző, így meggondolta magát, és egy legyintéssel elintézte a folytatást. Amíg a fia a halat fárasztotta az öreg a hínáruszályát maga után húzva visszabicegett a tóba.

A férfi, ahogy csak bírta tartotta a derékba hajlott botot. Az orsón lassan gyűlt a pattanásig feszült zsinór. A hal a farokuszonyával csapkodott, bukfencezett, próbált a horogtól szabadulni, de a férfi minden erejét és ügyességét bevetve a partra emelte.
− Ne félj tőlem, − zihálta a rémülten tátogó halnak − meghagyom az életed, de cserébe, teljesíts egy kívánságomat.
A férfi a mesében és a csodában sem, ahogy az előre megírt sorsban sem hitt, ezért csak gondolta, de nem mondta ki a hirtelen támadt, gyerekesnek vélt ötletét. Kérés helyett óvatosan kiakasztotta a hal szájából a horgot, alaposan fertőtlenítette a sebet, és búcsúzóul szeretettel megcsókolta, majd kíméletesen visszaengedte a tóba.

A hajnali eső áztatta nyiladékban a horgászbot körül vadkacsa csipegette a kiszóródott csali szemeket. Távol a térben és az időben az ismét gyermek férfi a reggeli kakaóját szürcsölve hallgatta az iskolai ellenőrzőkönyvét böngésző apját.
− Jól tanulsz, példás a magaviseleted, − mosolygott a fiával generációk sorában először elégedett apa − de nincs pénzünk a továbbtanulásodra, mehetnél kőművesnek, az keresett szakma.

Bátori Szabolcs