Átmenetileg

− A gyár bezár, − kezdi a beszédet az üzem zsúfolt ebédlőcsarnokában Kovács, a gazdasági igazgató, egyben a megbízott válságmenedzser és körbenéz, pontosítja a bejelentést − átmenetileg. 
Speciális szakmával, gondolja két mondat közötti szünetben Kovács − nyelvtudás és átképzés nélkül hol találnak megélhetést, ám a célgépekhez kötött szak- és betanított munkások még kiszolgáltatottabbak, csak remélhetik, hogy a vezetés mindent megtesz és megmenti a munkahelyüket. 
− Az újrainduláskor, emeli meg Kovács a hangját, az elbocsájtott munkatársakat az eredeti munkakörükbe vesszük vissza, ám a középvezetőknek a jelenlegi állásukra pályázniuk kell. 
A kopott, téglavörös szőnyeggel borított emelvényen a gyár vezérigazgatója és egyben új tulajdonosa egyetértően bólogat. Kováccsal szemben a falról leszerelt vörös csillagos Kádár-címer szocialista porsziluettje, mint festett ördög figyelmeztet, még itt vagyok. 
− Mindenkit visszaveszünk, erősíti meg Kovács, és zsebkendőjével letöröli az izzadó homlokát. A lázadással felérő csendben erőltetett határozottsággal tagolja − senki sem marad munka nélkül. 
− Magyarázza meg, − kiáltja egy védősisakját szorongató idős munkás − hogyan lehetséges az, hogy a minisztertanács, a kormány és a párt legfelsőbb vezetői által évről évre kitüntetett élüzem felelősök nélkül, hirtelen csődbe megy és a vezérigazgató elvtárs és családja tulajdonába kerül. 
Elmarad a válasz, csend feszül az ebédlőcsarnokban. 
Kovács a gyár privatizációjáról hetek óta egyeztet a vezérigazgatóval, a csődbiztossal és az érdek-képviseletekkel, belefáradt az alkukkal, a kompromisszumokkal terhes vitába, lába megremeg, szédül. 
− A gyár átmenetileg bezár − veszi át Kovácstól a szót a vezérigazgató. 
Kovács szemben a munkásokkal a vezetők asztalához ül, és visszaidézi a pályája indulását. − Betanított munkásnak vettek fel, az esztergagépek mellől talicskáztam a fémforgácsot, de többet akartam, munka után tanultam, érettségiztem, és Summa Cum Laude diplomát szereztem. − Senkit sem érdekel, hogy milyen summásan végeztél Kovács elvtárs − vigyorgott a párttitkár − a fő, hogy töretlen az elvhűséged és a szorgalmad. Meglásd, a csendes modoroddal, a becsületes fizikai munkás múltaddal a vállalati rangsorban hamar a csúcsra emelkedsz. 
Kovács tenyerébe temeti az arcát, a közelmúlt eseményeire emlékszik, nyitott határ, páneurópai piknik, olajszőkítés, maffiaháború, ötvenkét baloldali párt az első parlamenti választáson, gazdasági hanyatlás, emelkedő államadósság, romló forint, munkanélküliség, eladott és felszámolt iparágak.
Kovács tudja, a vezérigazgató miért halogatja a megrendelések teljesítését. Tudja, hogy a munkások túlórában eladás helyett raktárra termelnek. Tudja, hogy a csődeljárás alatt a gyár miért kap milliárdos hitelt a banktól és hasonló nagyságú támogatást az államtól. Fájlalja, hogy a vezérigazgató ahelyett, hogy a gyár hitelezőit kifizetné, alapanyagot vásárol, olyan mennyiségben, hogy a folyosót, az udvart és minden helyiséget, ahol helyet találnak, megtölt. Kovács jóváhagyásával a csődvédelem alatt álló gyárban a vezérigazgató feleségét és gyerekeit sikerdíjért tanácsadóként alkalmazzák. 
Kovács, hogy a lelkiismeretén könnyítsen, egy termelési értekezleten megemlíti a tékozlását és a munkások béremelésének elmaradását. − A változást túl kell élni − fogja át a vállát atyáskodva a vezérigazgató, és megkérdezi − te, aki a kádári időkben szemet hunytál a gazdasági stikliken, a hallgatásoddal elősegítetted a rendszer bukását, és most közreműködsz a privatizáció folyamatában, mitől lettél érzékeny? Jobban tennéd, − böki mellbe a vezérigazgató Kovácsot − ha korkedvezménnyel nyugdíjba mennél, vagy más munkát keresnél. Kovácsot meghökkentik a vezérigazgató kemény szavai, de még jobban a mindig akadékoskodó és egymással rivalizáló szakszervezeti vezetők egyetértő bólogatása.
Kovácsot legyőzi a háborgó lelkiismerete és a fáradság, és ahogy katonakorában az éjjeli őrségben, nyitott szemmel alszik.
 
Álmában egy családi képet, azt, ahol még fiatal a felesége és kicsik a gyerekek, az aktatáskájába csúsztatja, majd mélyet szippant az iroda levegőjéből, és tétován behajtja a párnázott ajtót. Viszlát, szaki bácsi, fel a fejjel, főnök, párbeszéd hangzik a portán, és mögötte a vaskapu nyikorogva bezárul.
Hétköznap pecázik. A tavat körbeülik a munkanélküliek, kevés a szabad hely. Beindult a gyár, mutatja egy sorstárs, szaporodik az üres horgászhely. A tó körül elfogynak a fiatalok, csak néhány öreg gubbaszt a botja mellett, majd azok is elmaradnak.
Álláshirdetéseket böngészik, interjúkra jár. A munkaközvetítőben lakatost, csőszerelőt, hegesztőt és kőművest keresnek. Nyugdíjkorúnak diplomás munkát találni kicsi az esély, de ne adja fel, próbálkozni kell, közli az üvegfal mögött egy szenvtelen hang, és gépiesen hozzáteszi, majd értesítjük.
A felesége idegét felőröli a kilátástalanság, mindennapos a pénzvita, az asszony felelősnek tartja a kialakult helyzetért, újabban önérzetes vagy, csak munkád nincs, kiabálja és a gyerekekkel együtt elköltözik. 
Ürül a hűtőszekrény, kifogy a kamra, a bankkártyán sincs fedezet. Megszűnik a segély, nem tudunk segíteni, tárja szét a karjait a szociális ügyintéző, talán, ha súlyos beteg lenne, magatehetetlen, akkor volna lehetőség. Sebaj, mosolyog elnézést kérőn Kovács, majd leugrom az emeletről, vagy a parkban felakasztom magam.
Kerüli a szomszédokat. Szégyelli, hogy felesleges, sehonnan sem hiányzik. Aktatáskával a hóna alatt a gyárba igyekvőkhöz csatlakozik. Hogy van az asszony, mi van a gyerekekkel, kimérten válaszol, visszakérdez. A biciklitárolónál észrevétlenül lemarad, a kikötő felé fordul. 
A palánk rései közt beles. A gyárudvaron ismerős targoncás hordókat pakol. A munkások dohányoznak, beszélgetnek. Beleszagol az üzem felől érkező fuvallatba. Régen az irodából a szabadba vágyott, most itt van, mihez kezd vele. Összeszorul a gyomra, a kerítésre hány.
Akár gyerekkorában, vasat gyűjt. Reggelire üres kenyeret eszik, rozsdás vízcsapról a tenyeréből iszik. A töltésen vontatóhajókat, uszályokat számol. Kavicsot dob a folyóba, a híd alatt vasúti szerelvények dübörgését hallgatja. A hídkorláton át az örvénylő vizet nézi. Az utcákat járja, a hulladék közt visszaváltható üveget keres. Reménykedve nyitja a levélszekrény ajtaját.  
A kilakoltatás csendben zajlik. Fellebbezni kár, aláírja a végrehajtó papírt. A lépcsőházban lassítja a lépteit, vajon reggel megöntöztem-e a muskátlit, töpreng. Váltás ruha, néhány edény, evőeszköz a hátizsákban, mint aki kirándulni megy. 
Az út mentén száraz máriatövist görget a szél. Gyerekek mezítláb futnak, abroncs nélküli biciklikereket terelnek. Bádogházak előtt asszonyok teregetnek, gyanakodva nézik az érkező idegent. Gyehenna, kocsma a település határában. A pult mögött kövér cigány asszony poharat mos, vastag aranygyűrűje csikorog az üvegen. Tetszett volna forradalmat csinálni, húzza össze az asszony a szemöldökét, és a jósláshoz a rágott dohányt a lefolyóba köpi.

Kovács felriad. A munkások tapsolnak. Vezérigazgató a készülő címlapfotóhoz begombolja a zakóját, szélesen mosolyog. Kovács elfeledve az aggodalmát, a szorongását a vezért ünneplő kollégákhoz csatlakozik, és a gazdasági igazgató állására elsőnek pályázik.