írni számomra keserves és gyakran fájdalmas, csekély elismeréssel járó folyamat.
Szenvedélyesen, ám a lehető legpontosabban és a legtömörebben szeretnék fogalmazni.
Workshopon a kezdő vagy hozzám hasonló műkedvelő írókollégák kíméletlenül szétcincálják a hozott szövegeket. A ritka elismerésen túl megjelölik a kifogásolható szövegrészeket, de kevés visszajelzést kapok az írásaim tartalmi részéről.
Egy rendszerváltás idején történt létszám leépítésről szóló novellámat megmutattam a nyugdíjas gyárigazgató ismerősömnek. A történet láthatóan felkavarta, és elmondta, amikor kényszer nyugdíjazták, azt gondolta, ha a cégnek jobban megy a tulajdonosok visszahívják. Aztán a céget eladták és az új tulajdonosok nem hívták vissza, sőt be sem engedték a gyárba. Megalázottnak, kitaszítottnak, értéktelennek, feleslegesnek érezte magát, és öngyilkos akart lenni, a hidakon sétálgatott, hogy a Dunába ugorjon.
Majd ezek után egy fiatal olvasó, akinek szintén adok a véleményére ugyanazt a novellát, amit a nyugdíjas igazgató dicsért, azt zavarosnak találta és nem értette. Itt olvasható
A jó szöveg nem köthető korosztályhoz, azt mindenki érti, ha az írás magyarázatra szorul, az egyértelműen mutatja, baj van a szöveggel és még dolgoznom kell rajta.