Tollasoztunk, amikor megláttam, egy kisgyerek strandlabdáját befújta a szél a tóba, és a csinos, fiatal anyjával lemondóan nézik, ahogy a labda egyre elérhetetlenebb messzeségbe sodródik.
Haverral untuk a játékot, beszéd helyett, intettünk egymásnak, beúszunk és kihozzuk a kis srácnak. Derékig futottunk a vízbe, majd gyorsúszásban folytattuk, ám a bóják után egyre nagyobb hullámok csapkodtak körülöttünk, miközben a labda és köztünk alig vagy egyáltalán nem csökkent a távolság.
Úszhattunk már egy ideje anélkül, hogy hátranéztünk volna. Gyanús lett, a strand felől elmaradtak a hangok, csak a hullámok loccsantak az arcunkba és a szél süvített felettünk.
A víz egyre hidegebb és barátságtalanabb lett. A haver is egyre távolabbra maradt le tőlem.
− Segít! Segít! − hallottam és a segítség kérést keserves zokogás követte − Megdöglök! Görcsöt kapott a lábam! − kiáltozta fuldokolva a haver.
Visszafordultam és láttam a keserves, szenvedő arcát. Hátulról átkaroltam és a víz felett tartottam, hogy kimasszírozza a lábából a görcsöt.
Amíg a görccsel foglalkoztunk a labda még messzebb került tőlünk. Valahol Tihany és Füred között lebegtünk a háborgó vízen, időnként nagyokat nyelve az arcunkba csapódó hullámokból.
Döntenem kellett, − maradj itt, elkapom a labdát, visszahozom és belekapaszkodsz. Visszafelé, ha már én sem bírom cserélgetünk. Labda nélkül oda a túlélési esélyünk.
Nem tudom mennyi idő múlva, úgy éreztem az örökkévalóságig úsztam, de utol értem a labdát, ami a tovább erősödő szélben és a növekvő hullámokban ide-oda perdült. Mint az éhes fehér cápa vetődtem a labdára és megragadtam. Visszafordultam és megdöbbentem, valahol a horizonton túl egy templom tornyán a kereszt mutatta az élet felé az irányt. Füred valamelyik templomtornya, vagy más városkáé, nem törődtem vele, a labdára támaszkodva úsztam a kereszt irányába.
Úsztam, ahogy csak bírtam. A szél a szemembe és a számba fújta a Balaton édeskés vizét. Aztán, nagy távol, időnként fel-fel bukkant egy fej a hullámok között. Ahogy erővel bírtam kapaszkodtam a labdába és úsztam a haver felé. Reméltem nem hagy cserben és megvár, nem merül el előttem, azt nem élném túl, gondoltam. Egy idő után szólítgattam, válaszolt, majd oda értem hozzá, segítettem átkulcsolni a labdát és talicskázva toltam a torony irányába, amerre, a partot és a strandot sejtettem.
Visszafelé megpróbáltam én is a labdán pihenni, de úgy éreztem a szél és az áramlat azonnal a tó közepe felé sodor. A fogamat összeszorítva nyomtam előre az embertalicskámat. Összefolyt a szemem előtt a tér, nem érzékeltem az időt, csak tempóztam, tempóztam. Aztán, nagy sokára beleütköztünk a part sekély homokjába. A hasamon feküdtem, de nem mertem még letenni a lábam, meghaltam volna, talán végleg összeomlok, ha csak egy csalóka dűnére értem. Haver görcsösen kapaszkodott a labdába. Nem tudott megszólalni, a szemével köszönte az életét, miközben remegett és a könnye folyt.
Lassan meggyőződtem, partot értünk, és lehámoztam a haver kezét a labdáról, hogy kihúzzam a forró homokra.
A fiatal, kelet német nő, a kisfiával kézen fogva megállt előttünk és ahelyett, hogy megköszönte volna, visszahoztuk a labdát szitkozódott, kiabált, végül harciasan felkapta a strandlabdát és a kis rácnak adta.
Jó darabig, ahogy a túlélő hajótöröttek szótlanul feküdtünk a haverral a homokba, majd, ahogy visszatért belénk az élet kitört belőlünk a szűnni nem akaró röhögés.
Strandlabda
Tetszésnyilvánítás00