Töprengés a múltról, a jelenről és a jövőről.
Zongoraetűd, asszociáció egy melankolikus darabhoz
Csillogó paripák, aranyozott hintók forognak a neon fényében. Anya és apa összekarolva a kőrhinta mellől, büszkén néz, – gyí te, sarkantyúzom a lovam.
Néhány kör után érett férfiként csodálkozom, anya karján milyen gyorsan elszáradt a virág.
Korlátlanság hatása az önértékelésre, az arány- és a realitásérzékre
Történt, hogy a nagyúr legkedvesebb kutyája egy idő után csak Wellington-bélszínt evett és hízott libamájat. Ha belakott százéves Tokait lefetyelt. Naponta frissen húzott ágyban volt hajlandó nyugovóra térni és a gazdája mellett az asztalfőn bóbiskolni. Egyszer megelégelte a kutyája viselkedését a nagyúr és a kastélya hátsó udvarán agyon lőtte. A meghökkent vendégeinek, csak annyit mondott:
– Nem tehettem mást, végzetesen elcsúszott az önértékelése, elvesztette az arány- és a realitás érzékét is.
Nem vagyunk egyformák. Egy ember sem egyforma. Mindig az aktuális környezethez, a pillanatnyi témához és a éppen kapcsolatban állóhoz való viszonyunk határozza meg éppen milyenek vagyunk. Könnyen egy véletlen gesztusból, egy elejtett hanglejtésből vagy egy megjegyzésből valami régi elvarratlan rossz emlék tolul fel bennünk és megváltozik a viszonyunk az illetőhöz, pedig nem is csinált semmit. Önvédelmi mechanizmus, az emberben önkéntelenül működik, és nem is tudunk róla. Próbálom megfejteni az embereket, de egy folyton változóról akarok képet festeni, miközben mindenki mást és másképpen lát. Ez nem baj, csakhogy szélmalom harcot vívok saját magammal, magam ellen és a szeretteim mellett.
Emlékszem Kiskunfélegyházán a hatvanas években tiszta időben éjjel az udvaron néztük a csillogó tejutat, a hulló meteorokat és közben az összegyűlt szomszédoknak apai nagyanyám történeteket mesélt, nem nagy dolgokról, hanem egyszerű emberek sorsáról.
„Fortyog a kávé,
múzsa dal.
Tejszínnel keverve,
ünnepélyes.
A csésze égeti a szám,
kezdődjön hát a nap!” – Bátori
Gyula bácsit a Mentőknél ismertem meg, ahol nyugdíjas sofőrként a garázsban dolgozott. Akkoriban a szolgálatnál meglehetősen vegyes társaság gyűlt össze, barátságban, bajtársiasan egymás mellett békésen megfért az Auschwitzot megjárt zsidó, a nyilas, az ávós, a lelkipásztor, a Horthysta katonatiszt és a börtönviselt kommunista, hogy csak az egybegyűltek krémjét említsem.
A történetben Gyula bácsi a feleségéhez készült a temetőbe.
Indulás előtt, mint mindig körbejárta az autót. Rugdalással vizsgálta a keréknyomást. Letörölgette a visszapillantó tükröket és a rendszámtáblát. A folyadékszinteket és a világítást is ellenőrizte. Az irányjelző próbája a kezdő taxisemlékeket idézett fel benne.
Hajnali ötkor szólt az ébresztőóra, ahogy negyven éven keresztül mindig. Lámpát gyújtott. Feltette a szemüvegét. Telefonért nyúlt. Nem talált új üzenetet. Az ágy mellett a papucsát kereste, majd a konyhába csoszogott. Közben kiengedte a bejárati ajtóban nyávogó macskát.
Megtömte a kotyogót és alágyújtott. Hangosra állította a rádiót, hogy a fürdőszobában borotválkozás közben hallja a híreket. Fogkefével a szájában futott a konyhába, hogy levegye a fortyogó kávéfőzőt a tűzről.