A játékosság fiatalon tart.
Mégis az emberek többsége keveset vagy egyáltalán nem játszik. Sokan a velük és körülöttük történő eseményeket tragédiának, ellenük történő támadásnak élik meg.
Aki másként, optimistán fogja fel a világ történéseit, azt irigylik, burokban születettnek tartják, illetve nem értik, végül a szélsőségesek megbízhatatlannak, léhának vagy ostobának ítélik.
Elgondolkodtató
Vajon milyen társadalmi okok állhatnak a játékellenesség hátterében?
(A félreértések elkerülése végett elöljáróban leszögezem, amikor a játékos emberről beszélek, akkor nem az önpusztító szerencsejátékos szenvedélybetegekre gondolok.)
A pesszimista, vakbélkomolyság jelenség egyszerre több káros folyamat eredménye. Köztudott, a játékosság fiatalon tartja az embert, mégis a modern társadalmakban következetesen kiölik a játékosság kedvét és a képességét.
A mai teljesítmény kényszeres világunkban
(csak a legjobbak érvényesülnek) következtében a gyerekek egyre korábban kerülnek versenyhelyzetbe. A felnőtten ugyanez folytatódik: karrier, státusz, pénz, “legyél jobb, gyorsabb, hatékonyabb”.
Mind e közben a játék lényege a tétnélküliség. A modern életben viszont mindennek tétje és súlyos következménye van.
A teljesítménykényszer nyomása kiégeti az embert. A könnyedséget, a felülemelkedés képességét a robotolók időpazarlásnak vélik és azt, aki könnyeden veszi az akadályokat, még ha le is ver egy-két lécet, azzal bizalmatlan lesz a környezete, miközben legbelül irigyli.
Ha egy társadalomban csökken a bizalom, az emberek védekező üzemmódba kapcsolnak. Az ellenséges környezet megöli a játék kedvet, ott a játék helyett a túlélési stratégiák lépnek életbe.
Játék és játékosság nélkül
a közösségek szétesnek. Nem túl régen, a gyermekkoromban a játék társas tevékenység volt: utcán, udvaron, munkahelyen, családban, minden szabadidőnkben játszottunk.
Ma az emberek sokkal inkább elszigetelten élnek, és az egyedüllét felerősíti a magányosság, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság és az önsajnálat érzését. Ha nem találunk társat, akivel megoszthatjuk a problémáinkat, akkor azok nagyobbaknak és megoldhatatlanabbaknak tűnnek.
A közmédia és a közösségi platformok drámára épülnek. A figyelemért folyó versenyben a negatív, felkavaró tartalmak hatékonyabban elérik az emberi lelket., melynek az eredményeként torzul a valóságérzékelés. A világban történő negatív folyamatok, események (tragédiák) láttán deformálódik a valóságképünk. A pozitív gondolkodású, felülemelkedett „játékos” természetű embert “naivnak” vagy “szerencsésnek” bélyegzik, míg a borúlátót, a pesszimistát “realistának”, miáltal az optimizmus irigyelt ritka életfelfogássá válik.
Több kultúrában a komolyságot érett felnőtt viselkedésnek tartják, szemben a játékossággal, amit gyerekesnek, felelőtlennek, komolytalannak gondolnak. Pedig a kreativitás, a rugalmasság, a humor a játékból ered.
Aki öreg korára is megőrzi a játékosságát, azt gyakran nem értik, azt gondolhatják, aki leélte az élete túlnyomó részét az sokat szenvedett és természetes viselkedése a pesszimizmus, aki az elvárások ellenére játékos maradt, az gyanús, az alighanem (gondolják) bolond.
Pedig a nyitott szívű, humort kedvelő, játékos ember eredendően szebb tartalmasabb életet él és magasabb kort él, mint a zárkózott, komoly, pesszimista.