Hogyan születik a kitörés elhatározása ott, ahol addig az erőszakra csak a tűrés volt a válasz reakció?
Az ember nem rombolásra, hanem építésre születik, erre van genetikailag programozva. A lelket pusztító családból, gyakran minden, amit építettünk a lerombolása útján menekülhetünk és ez erős gátja lehet az elhatározásoknak.
A bántalmazás alól a szabadulás gondolata nem egyetlen pillanat műve. Hosszú belső átrendeződés eredménye, ami fakadhat felismerésből, külső visszajelzés hatására.
Az áldozatok többségét ritkán egy nagy drámai esemény löki a kilépéshez. Inkább egy apró, de döntő felismerés vezeti az elhatározáshoz. Ami lehet egy elejtett mondat, egy véletlen gesztus, egy elkapott tekintet, és egy jobb élet reményének megcsillanása.
Az elhatározás pillanata
A pillanat nem olyan, mint amikor nagy dörrenéssel a Balaton jegén bekövetkezik a rianás. A kapcsolatban a repedés inkább hasonlít a túlterhelt vasbeton halk megrepedéséhez. Nem omlik azonnal össze, nem porlik el, de a belső stabilitása visszavonhatatlanul megváltozott.
A tükrök, lehet egy barát, vagy akár egy távoli ismerős, kolléga, aki véletlenül kimondja, „Az életed nem normális.”
A mondat, akár a víz képes megrepeszteni a legkeményebb sziklát, a legmasszívabban felépített erőd falát és lerombolni a bántalmazó fvilágát.
A kitöréshez nem bátorság kell, hanem önértékelés, öntudatra ébredés. Mottója, „Én is számítok.”, „Jogom van a békéhez.”, „Nem vagyok egyedül.”
A szükséges belsőerő lassan, rétegenként építkezik. A szülő akkor lép ki, amikor rájön, a „A gyerekem ugyanazt éli át, amit én gyerekként.”
A felismerés gyakran erősebb, mint a saját fájdalom.
Miért olyan nehéz felismerni a lehetőségeinket és változtatni a csődbe jutott életünkön?
A kettős valóság érzet akadályozza az elhatározást, ilyen a bántalmazó gyakori két arcúsága. A külvilág felé, szórakoztató, figyelmes, kedves, a családja felé viszont kontrolláló, manipulatív, zsarnok.
A magyar (és közép-európai) tűréskultúra sajátossága a régió történelme tele van olyan üzenetekkel, amelyek a tűrést erősítik. „A családot nem hagyjuk el.”, „A férfi természete ilyen.”, „A nőnek tűrni kell.”, „A gyereknek kuss a neve.”
A család kulturális öröksége mélyen beépül a gondolkodásunkba.
A generációs trauma logikája, a háborúk, a diktatúrák, a szegénység, a kitelepítések. Ezek mind azt tanították, hogy a túlélés ára a hallgatás, a tűrés, a meghunyászkodás.
A minta tovább adódik. A nagyszülők nem beszéltek, a szülők nem kérdeztek, a gyerekek nem mernek megszólalni. A bántalmazás így nemcsak egyéni, hanem kollektív örökség.
A szégyen az autoriter, illetve a patriarchális társadalom legnagyobb és legerősebb kontrollmechanizmusa. A társadalom sokszor azt sugallja „Ha elválsz, kudarcot vallasz.” „Ha panaszkodsz, hálátlan vagy.” „Ha kilépsz, tönkreteszed a családot.”, „Ha feladod, vesztettél.”
A szégyenérzés, a gyerekekért a fellelőség tudat, sokszor erősebb, mint a testi és lelki szenvedés vállalása, illetve a tartós félelem.
Kapcsolódó kategória: Családi erőszak
