láthatóan rezzenéstelen arccal élik meg mások és önmaguk tragédiáit, amit sokan érzelem hiánynak, flegmaságnak értékelnek. Sokan gyengeségnek gondolják az érzelmeik kimutatását, és inkább belülről emésztik magukat, ahelyett, hogy kimutatnák az érzéseiket.
Vannak, akik
azt gondolják, hogy az érzelmek látható jelei alapján, illetve azok hiányában meg lehet ítélni, ki mennyire „érező vagy érzéketlen”, pedig a valóság ennél jóval összetettebb.
A rezzenéstelen arc mögött nem feltétlenül közöny vagy hidegség húzódik, ahogy a könnyek vagy a remegő hang mögött sem feltétlenül gyengeség. Inkább különböző stratégiáknak, tanult mintáknak és eltérő idegrendszeri működésnek a jelei.
Érzelem hiánya
Érzelemmentesnek, érzelemszegénynek tűnhet egy védekező viselkedési reakció, ami egy belső túlélési mechanizmus. Ami azon a tévhiten alapszik, hogyha eltitkoljuk az érzéseinket, akkor kevésbé leszünk sérülékenyek.
Gyerekkorban sokunknak tanították, „ne sírj”, „légy erős”, „ne mutasd ki az érzelmeidet”. Ez a tanult szerep gyakorlatilag felnőttként is működik.
Érzelemszegénynek tűnhet az is, aki stresszhelyzetben automatikusan a megoldásra áll rá, nem pedig az érzelmi átélésre.
Félreérthető, hogyha valaki csak később érzi át igazán, amit átélt és a reakciója is később történik.
Társadalmi elvárások a „keménynek kell lenni” narratíva, ami főleg férfiaknál fokozottan erős megfelelési igény.
Főleg férfiaknál fordul elő a gyengeség látszatától, a sebezhetőségtől való félelem, ami az érzelmek szabadon engedését akadályozza. Ha kimutatom, hogy fáj, akkor mások belém látnak. Ez sokaknak még gondolati szinten is ijesztő!
Fontos megemlíteni az önkontroll illúzióját, amiért elfojtjuk az érzéseinket, ami segítségével úgy érezhetjük erősek vagyunk, úgy láttathatjuk magunkat, hogy uraljuk a helyzetet. Pedig ez a stratégia önámítás, ami csak eltolja, későbbre halasztja és elviselhetetlenebbé, fájdalmasabbá fokozza a belső őrlődést.
A két viselkedés – a rezzenéstelen arc és az önemésztés – gyakran ugyanarra a sztereotípiára vezethető vissza: a félelemre attól, hogy az érzelmek kimutatása veszélyes vagy szégyenletes.
A különbség csak annyi, hogy az egyik kifelé zár, a másik befelé.
Érdekes, hogy a társadalom mindkettőt félreérti: a kívül nyugodtat hidegnek, a belül szenvedőt gyengének látja, miközben mindkettő emberi, érthető, és sokszor fájdalmasan magányos működés.