Párkapcsolatok létre sem jönnek, vagy ha mégis hamar megromlanak, ha a felek világa túlságosan eltérő.
Az acélgolyó és a rostanyílás méretéhez hasonlítva az egyik túl kicsi, míg a másik túl nagy.
Az ember személyisége bizonyos határokon belül képlékeny, nem hasonlítható a szabályos acélgolyóhoz. Nem is a fizika szerint viselkedik, ezért történhet meg, hogy olyanok is egymásmellé kerülnek, akiknek nem kellene. Azok is elválasztódnak a képzeletbeli rostán, akiknek egymás mellett kellett volna maradniuk.
Az emberi kapcsolatok nem fizikai törvények szerint működnek, mégis van bennük valami könyörtelenül mechanikus. Mintha a sors rostája nem a valódi összetartozást mérné, hanem valami egészen mást — véletlent, időzítést, érettséget, félelmeket, múltbeli sebeket.
Az ember nem acélgolyó. Nem szabályos, nem merev, nem kiszámítható.
Éppen ezért sodródhat össze két olyan lélek, akiknek nem kellene, és éppen ezért sodródhat külön két olyan, akiknek együtt kellett volna maradniuk.
A „rostanyílás” metaforája valójában a világ igazságtalanságáról szól
A rostálás azt feltételezi, hogy van valami objektív mérce szerint válogat:
- ki illik kihez,
- ki „elég jó”,
- ki „megfelelő méretű”.
De az emberi lélek nem méret, hanem alak.
És az alak változik:
- a tapasztalatok formálják,
- a félelmek torzítják,
- a vágyak tágítják,
- a veszteségek összehúzzák.
Ezért történik meg, hogy két ember, akik papíron tökéletesen illenének egymáshoz, a valóságban sohasem találkoznak. Két másik, akiknek semmi keresnivalójuk egymás mellett, mégis egymásba kapaszkodnak.
A túl nagy különbség nem a különbségről szól, hanem a teherbírásról
Nem az a baj, hogy két ember világa eltér, hanem az ha nem tudják elviselni egymás világának súlyát.
- Van, aki túl könnyű: nem bírja a másik mélységét.
- Van, aki túl nehéz: összeroppantja a másik törékenységét.
- Van, aki túl gyors: elszalad a másik mellett.
- Van, aki túl lassú: lemarad, és nem érti, miért.
A különbség önmagában nem akadály. A különbség akkor válik akadállyá, ha nincs közös ritmus.
A sodródás és a szétsodródás nem mindig logikus
Az emberi kapcsolatokban a legfájdalmasabb igazság talán, hogy: nem mindig azok maradnak együtt, akik egymáshoz illenek, hanem azok, akik ugyanabban a pillanatban ugyanarra vágynak.
A vágyak, a félelmek, az érettség, az időzítés — ezek a láthatatlan erők mozgatják a rostát.
És ezek sokszor erősebbek, mint a valódi összetartozás.
Az élet igazságtalan, és az emberi lélek túlságosan sérülékeny, hogy a sors gépezete pontosan illeszkedjen hozzá.
A rostán nem a lényeg válogat. A rostán az idő, a félelem, a véletlen, a kimondatlan dolgok, a rossz pillanat, a véletlen, valamint a túl korai és a túl kései találkozás, illetve a túl késői felismerés szűr.
Néha az is döntő, hogy valaki már nem ugyanaz, mint aki lehetett volna.
Kapcsolódó témák: Párkapcsolatok