Miért kellene magunkat feláldozni?
Feláldozzuk magunkat? Csak a másik kárára lehetünk boldogok? Miért nem élhetünk olyan életet, amit magunknak kívánunk?
Sokakban felmerül nem csak gondolati szinten, a megromlott párkapcsolatból szabadulnia kéne. Ám mintha a nő nehezebben lenne képes megoldásként a kilépés mellett dönteni, míg a férfi sokkal könnyebben.
Mi lehet az oka? Talán az evolúció, vagy a patriarchális társadalom, ahol a férfinek könnyebben elnézik a hűtlenségét, a szakítását, még ha a családját a gyerekeit is feláldozza a saját élete jobbá tételéért, a vélt szabadságáért.
A párkapcsolatból történő kilépés a valóban nem „egyenlő”, „nem egyéni gyengeség” vagy egy „elhamarkodott rossz döntés”, „rossz természet, mint önzés” kérdése, hanem mélyen beágyazódik társadalmi mintákba, kulturális elvárásokba és evolúciós örökségekbe is. A kettő nem zárja ki egymást, sőt: egymásra rakódnak.
A modern társadalmak a patriarchális struktúrákra épülnek,
ahol a férfi „önmegvalósítása” fontosabb, mint a családi stabilitás. A férfi hűtlensége „férfias gyarlóság”, amit a környezet gyakran elnézően kezel. A nő hűtlensége vagy kilépése viszont sokkal erősebben stigmatizált. A hagyományos felfogás szerint a nőnek „össze kell tartania a családot”, „áldozatot kell hoznia a gyerekekért”. A kettős mérce nagyon is valóságos, és generációkon átívelő mintázat.
A Szocializációs különbségek, amikor a nők gyakran úgy nőnek fel, hogy felelősséget vállalnak mások érzelmeiért, bűntudatot éreznek, ha „fájdalmat okoznak”, a kapcsolat fenntartását saját értékük mércéjének tekintik.
A férfiaknak
ezzel szemben gyakran azt tanítják, a saját igényeik elsődlegesek, a konfliktus elől való kilépés nem szégyen, a társadalom kevésbé ítéli meg őket egy szakítás vagy válás miatt.
Az evolúciós magyarázatok sokszor túl leegyszerűsítik a valóságot, de van egy-két releváns pont. A férfiak evolúciós szempontból kevésbé „kockáztatnak” a kilépéssel, mert biológiailag nem kötődnek úgy a gyerekhez, mint a nők (terhesség, szoptatás, korai gondozás). A nők evolúciósan nagyobb hangsúlyt helyeztek a stabilitásra és a biztonságra, mert a túlélésük és a gyerek túlélése ettől függött.
Fontos
megjegyezni, a modern társadalomban az evolúciós minták kevésbé determinálnak, csak bizonyos tendenciákat magyarázhatnak.
Nehezebb a nőnek kilépni, mivel erősebb az érzelmi kötődése (szocializáció + biológiai tényezők). Nagyobb rajta a társadalmi nyomás a kapcsolat fenntartására. Félelem a megítéléstől („rossz anya”, „önző nő”). Gazdasági kiszolgáltatottság. A bűntudat internalizálása: „miattam megy tönkre a család”.
A felsoroltak nem egyéni hibák, hanem rendszerszintű minták.
Könnyebben lép ki a férfi, mivel a társadalmi felmentés: „joga van boldognak lenni”. Kevesebb stigma a válás vagy hűtlenség miatt. A férfi identitása kevésbé kapcsolódik a család fenntartásához. A környezet gyakran támogatja a szabadságkeresést („egy életed van, haver”).
Nem arról van szó, hogy a férfi „rosszabb”, a nő „gyengébb”, vagy hogy ez biológiai sors. Sokkal inkább arról, hogy a társadalom másképp szocializálja a férfiakat és a nőket, és másképp jutalmazza vagy bünteti a kilépést.
Aki kilép egy megromlott kapcsolatból, az nem önző. Az önfeladás nem erény, és a boldogtalanság nem előre megírt sors, nem isteni próbatétel és nem is kötelesség.
Csatlakozó téma: Családi erőszak