Katona gondolata lázadás, az álma egyenlő a dezertálással
Hátamon fekve a hóban néztem a felhős eget, és Lermontov versét suttogtam „Gazdátlanul jár a réten, Száguldoz kantár nélkül… Sörénye zúg, repül.”
Előzmény
− Olyan fényes legyen a csizmám, hogy azt a ferde szemű mongol kurva anyádat is meglásd rajta – sziszegte a parancsnok és savanyú uborka és vodka szagot böfögött.
Az a fajta katonatiszt volt, aki igazán sajnálta az elpazarolt béke éveit. Naponta kijelentette:
− Egyedül az oroszok nyerték meg a második világháborút. Minden más hitvány nemzetiség csak golyófogó.
− Megtanultam, feletteseim bármit is mondanak, hallgatnom kell. A tiszteknek önbíráskodási jogukkal élet-halál urai. A vélt ellenszegülésért is durván megverték és megalázták a katonáikat. Ismertem a parancsnokom véleményét, eleget szajkózta: „A katona gondolata egyenlő a lázadással, az álma a dezertálással.”
Amíg a parancsnok csizmáját fényesítettem eltűnődtem, miképpen tartja össze és működteti a félelem és a brutalitás a világ egyik legnagyobb hadseregét? A parancsnok látta, elgondolkodtam és fejbe rúgott, majd leköpött. Tudtam, egy beosztottját, egy fiatal tisztet ügyeletes szolgálatra vezényelt, hogy annak kacér feleségével töltse az éjszakát, ezért is reméltem, aznap talán elnéző lesz velem.
Parancsnok
A parancsnok a tükör elé lépett. Fújtatva behúzta a hasát. Kidüllesztett mellkasán elrendezte kitüntetéseit. Öve körül eligazította zubbonyát. Végül hetykén szemébe húzta tányérsapkáját. A tükör mellett, a kis asztalon tartotta a kölnit, azzal helyettesítette a mosakodást.
− Mocskos tatár! A lázadásodért három hét laktanyafogságra ítéllek!
A zsebkendőmmel letöröltem a felszakadt szemöldökömből folyó vért.
– Cserkesz vagyok – kívánkozott ki belőlem.
− Rohadt tatár fattyú, visszapofázol? – horkant fel a parancsnok, és az arcomba köpött.
− Cserkesz – ismételtem meg, tudva, a kétszer egymás után nem fenyíthet meg.
– Mongol, tatár barom! – üvöltötte, és a korbácsával ütött, ahol ért. – Ha a szóból nem, akkor a verésből megtanítom neked, ki vagy!
Kezemet magam elé tartva védekeztem. A parancsnok elvesztette az egyensúlyát, és elesett.
− Bassza meg! A kurva anyját!
Dühösen vagdalkozva próbált felállni. Átkarolva felsegítettem. Amikor stabilan állt, előrántotta a pisztolyát és kibiztosította. Olyan erővel nyomta a fegyvert a homlokomhoz, hogy a jéghideg cső szinte átlyukasztotta a koponyacsontomat.
− Most megdöglesz! – üvöltötte olyan közelről, hogy az orrunk szinte összeért.
A szájából büdös nyállal keveredett vodka-, savanyú uborka szagot fröcskölt az arcomra. Ellöktem magamtól. Imbolyogva a fejemre célzott, de a lábamon talált el. Fuldokolva tértem magamhoz. A mellemen térdelt, és a torkomat szorította. Végső kétségbeesésemben kihúztam a bajonettjét a tokjából, és teljes erővel az oldalába vágtam.
Tigrisketrec
Az alakulótér tigrisketrecében dohos föld-, alvadt vér-, izzadság- és ürülékszagra eszméltem. Sem feküdni, sem felállni nem tudtam, csak guggolni a jeges sárban. Nappal csizmatalpak csattogtak az acélrácsokon. Álmomban a menetdal-versenyre készülő századok harsány Katyusa-dalát, a tigrisketrec rácsain egyszerre csapódó csizmatalpak csattanását, az ünneplő tömeg éljenzését és az aszfaltba harapó lánctalpak csikorgását hallottam.
Az őrök gúnyoltak, lehugyoztak. A lábamon a lőtt seb elgennyesedett. A sebláztól legyengülve, az eszmélet határán, ítélet nélkül vártam a halált. Egy éjszaka felnyílt a ketrec ajtaja.
– Leitattam az őröket, − suttogta valaki a sötétben − a magyar laktanya felé menekülj!
A magyarok laktanyája a szabadság jelképe volt. Egy éve, hogy az újonctársaimmal egy elsötétített vagonban érkeztünk a zászlóaljhoz. Úgy tudtuk, Szibériában vagyunk, de az útbaigazító táblák Ajka, Veszprém, Celldömölk városneveket jelezték.
Szabadulás
Feküdtem a hóban, képtelen voltam megmozdulni és tovább menni. Kivilágosodott, amikor magyar katonák beszédét hallottam. A beszélők közeledtek. Tudtam, nyílt parancsuk van, és felszólítás nélkül lelőhetnek. Megnyugtató érzés volt, hogy legalább nem a bajtársaim végeznek velem.
A halálra várva látni véltem, hogy a szüleim büszkén és szomorúan, ahogyan a szolgálatteljesítés közben meghalt sorkatonák hozzátartozói teszik, egy hivatal hátsó udvarán átveszik értékeimet: karórámat, szemüvegemet.
Korházban
A sebész Moszkvában tanult, jól beszélt oroszul, elmondta, magyar katonák hoztak a kórházba. A lövés sebe gyorsan gyógyult. A korházban mindent megkaptam, csak a családom, a szülőföldem hiányzott.
Nemzetközi jogokra hivatkozva a magyarok megtagadták a kiadatásomat, de én tisztázni akartam a történteket.
− Önvédelem volt, a tiszt halála nem a maga hibája. A pártatlan moszkvai bíróság majd felmenti – veregette a vállam a szovjet állambiztonsági tiszt a kórházban barátságosan. – Kínos, a magyar orvosa elpofázta a Szabad Európa Rádiónak azokat a nem létező tigrisketreceket.
Nemzetközi botrányt csináltak. De nem okoz problémát − legyintett. − A jól bevált gyakorlatot követjük: tagadunk. Ha újságírók vagy emberjogi aktivisták kérdeznék, mondja, hogy fegyverpucolás közben lábon lőtte magát, és seblázban álmodta a ketreceket.
Hazafelé
Hajnalban indultunk a pályaudvarra a Moszkvába induló vonathoz. Az utazáshoz ünnepi kimenőruhát kaptam, amilyet az orosz nemzetiségű katonák is viselnek. A katonai rendész szűkszavú, jóindulatú százados volt, segített a magyar barátaim ajándékait a málhazsákomba pakolni.
Elhagyva a várost megállíttatta a gépkocsit. Kiszálltunk és ráérősen cigarettával kínált.
– Szabad vagy, eredj! – intett, és hátat fordítva a szélnek, vizelt.
Csodálkoztam, előbb csak sétáltam, vissza-visszanéztem, majd egyre gyorsabban szedtem a lábamat, végül, ahogy csak erővel bírtam, futottam.
Hirtelen dermedt meg a világ. A mozdulatlanságban anyám sikolyát visszhangozták a fák, és az időtlenség távoli homályából az átlőtt szívű Lermontov szavalva közeledett: „S hazám felől regél, susog, Fülembe édes dalt lehel… E gondolattal hervadok, S ki sem átkozva alszom el!…”
Kapcsolódó témák:
Külső hivatkozások: Mihail Jurjevics Lermontov
„Tisztelt Szülők!
Fájdalommal közlöm, fiuk fegyvertisztítás kozben ketszer hatba lotte magat, elsore tudejet, masodjara szívet talalta el. Majd diszegyenruhat oltott és a kapuorseget kijatszva kisetalt a laktanyabol, es a negyven kilometere találhato mezon hosihalalt halt.Tiszteleettel, a zászlóajparancsnoka”
