Nem a kor és nem is a magány a borzasztó, hanem a céltalanság, a reménytelenség ami nehezen elviselhető
Hajnali ötkor szólt az ébresztőóra, ahogy negyven éven keresztül mindig. Lámpát gyújtott. Feltette a szemüvegét. Telefonért nyúlt. Nem talált új üzenetet. Az ágy mellett a papucsát kereste, majd a konyhába csoszogott. Közben kiengedte a bejárati ajtóban nyávogó macskát.
Megtömte a kotyogót és alágyújtott. Hangosra állította a rádiót, hogy a fürdőszobában borotválkozás közben hallja a híreket. Fogkefével a szájában futott a konyhába, hogy levegye a fortyogó kávéfőzőt a tűzről.
A színes viaszosvászonnal terített asztalnál ülve a tenyerében forgatta a forró csészét. Türelmetlenül fújta, és cukor nélkül szürcsölte. Sajnálta rá az időt, de hogy el ne felejtse kapkodva egy műanyag forgóadagolóba rendezte a napi gyógyszerét. Az öltönyei a ruhásszekrényben, ahogy a tisztítóból elhozta nejlonzsákban sorakoztak. Kiválasztotta a zakót és a hozzá illő nadrágot. Fehérneműt és zoknit válogatott. Átgondolta a napi teendőit. Nem emlékezett elintézni valóra sem aznapra, sem a következőre, sem semmikorra. Beengedte az ajtót kaparászó macskát és enni adott neki. – Egyél kedves – mondogatta – egyél csak.
Mint teherhordó,
aki tonnákat rakodott, fáradtan visszaakasztotta a ruhákat a szekrénybe. Még sötét volt odakint. Az ágyban töprengett. Van ideje bőven, talán teljesíthetné a fiatalkori vágyait, mint például kőrül hajózhatná a földet,vagy megmászhatná a Mount Everest, esetleg zongorázni tanulhatna. – Kifutottam az időből, – csapott keserűen a takaróra, – magas a cukrom és a vérnyomásom. A túlsúlyomtól fájnak és a merevek az ízületeim.
Tanácstalanul forgolódott, sehogy sem találta a helyét. Amíg ki és beengedte a macskát, majd enni is adott neki támadt az ötlete. Felkapcsolta az olvasó lámpát és a könyvespolcról találomra levett egy könyvet. Még aznap délelőtt kiolvasta.
Reggelit vagy ebédet készített, nála egyre ment, a fejében mint jégzajlás a Dunán összetorlódott az idő. Hagymát szalonnát pirított. Tojást ütött rá. Kenyér nélkül undorral ette. A körzeti tanácsára kerülte a felesleges szénhidrátot. Alágyújtott a kotyogónak. Türelmetlenül fújta a kávét, a tenyerében forgatta a porcellán csészét. Emlékek fűződtek a csészéhez. Legyintett – hagyjuk- morogta. Amint iható melegségűre hűlt a kávé bevette vele az aktuális gyógyszert.
Visszacsoszogott a hálószobába és bekapcsolta a rádiót. Az ebédet kihagyta, de vacsoráznia muszáj, nehogy leessen a cukra, gondolta és párizsit szeletelt, amiből a macskának is adott. Este televíziót nézet. A csatornák között szörfözött, a filmeket vagy látta már vagy nem érdekelt. Rosszul aludt, kétóránként felébredt, vécére ment, aztán folytatta a forgolódást, míg újra mennie kellet. Hajnali ötkor szólt a vekker. Megkönnyebbülve kelt fel. Egy újabb átkozott éjszakát tudhatott maga mögött, hogy meg kezdjen egy újabb átkozott napot, és ki tudja hányat még.
Csatlakozó Kategória: Egy érintő
