Gazdagok és szegények - Ökotársadalmi kaleidoszkóp

Oldal tartalma

Korlátlanság hatása az önértékelésre, az arány- és a realitásérzékre

Történt, hogy a nagyúr legkedvesebb kutyája egy idő után csak Wellington-bélszínt evett és hízott libamájat. Ha belakott százéves Tokait lefetyelt. Naponta frissen húzott ágyban volt hajlandó nyugovóra térni és a gazdája mellett az asztalfőn bóbiskolni. Egyszer megelégelte a kutyája viselkedését a nagyúr és a kastélya hátsó udvarán agyon lőtte. A meghökkent vendégeinek, csak annyit mondott:

– Nem tehettem mást, végzetesen elcsúszott az önértékelése, elvesztette az arány- és a realitás érzékét is.

Az intelligens üzletember, aki rendelkezik arány és realitás érzékkel, csak annyi vagyont gyűjt, amennyit a környezete és a társadalom is jogosnak talál. Viszont a bunkó annyit harácsol össze, amennyit csak bír. Ám a bunkó csak stróman, belőle soha nem lesz jó üzletember.
Csak ártatlan kérdés, egy kő-gazdag képviselő uradalmi birtokán, kastélya lovagtermében, hatalmi mámorában és kétharmados parlamenti többséggel a háta mögött képes e kimondani, hogy ez már nekem is sok?

Mi történik, ha egyszer elveszíti a vagyonszerzés és a hatalom örömét, az életének a valódi célját, a harácsolás mozgatórugóját, és már nem remélhet a nagyobbnál is nagyobb és a jobbnál is jobb életet? Mi történik akkor vele, kiég, kiüresedik és megkeseredik?

A probléma talán nemcsak a gazdagokra igaz, hanem mindenkire, aki egy elért életcél után hirtelen „üres térbe” kerül.

Talán valakit meglep, a külső növekedésnek létezik természetes határa, míg a belsőnek nincs.

Sok-sok milliárdos vagyonnal rendelkező hírén elgondolkodtam, vajon egy ember, ha elveszti a realitás és az arány érzékét magától mikor jut az eszébe elég?

Ha az ember eléri a csúcsot, amikor már nem növekedhet a vagyona és a hatalma. Amikor már nem tud többet jobbat enni vagy inni és a luxizás sem fokozható tovább, akkor mi a következő állomás? Mi a cél az életében?

A külső célok – pénz, státusz, teljesítmény, tárgyak – mind végesek. Egy ponton túl nem tudsz többet enni vagy inni, nem lesz kényelmesebb az autó vagy a ház, nem lesz több időd, mint 24 óra, a státusz már nem ad új minőséget, a siker érzése egyre rövidebb ideig tart.

Ezért sokan átélik az egzisztenciális ürességet: „Ha már mindent megszereztem, – kérdezi -akkor most miért élek tovább? Mi a következő lépés?”

Hedonikus adaptáció

A jelenséget a pszichológiában hedonikus adaptáció-nak hívják. Bármit is érünk el, egy idő után megszokjuk, és már nem okoz örömöt.

Kiégés és kiüresedés

akkor következik be, ha valaki továbbra is a régi célok logikáját próbálja követni, pedig azok már nem működnek.
Ilyenkor jönnek a tünetek, mint a motivációvesztése, az értelmetlenség érzése, a túlzott fogyasztás (pénz, élvezetek) elvesztése a depresszióhoz hasonló állapot eredményez.

A „külső növekedés plafonja”, akkor következik, mikor az új célokat ugyanazon a szinten keressük, és csak ugyan azokat a korábbi célokat találják, mint a még több pénz, még nagyobb hatalom. Talán átmenetileg megoldást jelent, de hosszú távon ugyanoda vezet: a plafon nem átléphető.

Az egyetlen kiút a minőségi váltás, a belső növekedés amikor az ember már nem kifelé növekszik, hanem befelé. Segíti az önismeret, a kapcsolatok mélyítése, az alkotás, a tanítás, illetve a tapasztalat átadása, a közösségépítés, a spirituális vagy filozófiai út és a közösségi értékteremtés.

Aki felismeri, hogy a külső növekedés véges, és időben elkezd más irányba fejlődni, az nem üresedik ki, hanem kiteljesedik. Nagy alkotók, vezetők, művészek és tudósok ezért lesznek idős korukra bölcsebbek, nyugodtabbak és kreatívabbak, mert a fókuszuk áthelyeződik a nem a több, hanem a mélyebb lesz az életük értelme.

Összegezve, az ember nem azért üresedik ki, mert elérte a csúcsot, hanem mert ugyanazon a szinten próbál tovább nővekedni, ahol már nincs hova. A megoldás nem a „több”, hanem a „más”.

Az ember semmit sem visz a magával a sírba. Az egyiptomi fáraók temetkezési szokásai talán nem vezethetők újra be. A filozófusokkal értek egyet, az a gazdagság, amit eloszthatunk, nem pedig az amit megkaparintunk. Amit nem tudunk megenni, meginni, ha nem tudunk élni, akkor amíg jobb nem jut az eszünkbe gyűjtjük a pénzt a földeket, a kastélyokat és mindent, amit mások kincsnek hívnak.
A bölcs emberek viszont képesek önmegtartóztatásra, akik képesek adni a semmit is megosztani.

Kő-gazdag nyomora

Sok emberben megfogalmazódik, amikor látja, hogy a világ egy része mintha céltalanul halmozná a javakat, miközben a valódi értékek – bölcsesség, mértékletesség, emberi kapcsolatok – háttérbe szorulnak. Kimondható, a birtoklásnak van határa, a belső gazdagságnak nincs.

A felhalmozás logikája az ürességhez vezet. A halmozás mögött gyakran nem valódi szükséglet áll, hanem félelem.
Félelem a veszteségtől, a bizonytalanság, az önértékelési hiány, a társadalmi versengéstől való félelem, a „még több” örömének az illúziója.

A vagyon és befolyás harácsolás nem tudja betölteni azt az űrt, amit valójában a kapcsolatok, a közösség, a szeretet vagy a bölcsesség töltene be. Ezért van az, hogy aki csak gyűjt, végül gyakran hiába lesz egyre gazdagabb, ha belül elszegényedik.
Sok nagy gondolkodó mondta ki ugyanezt:

Szókratész: „Nem az a gazdag, akinek sok van, hanem aki kevésből is adni tud.”
Epiktétosz: „Aki nem tud lemondani a vagyonosodásról, az nem szabad.”
Buddha: „A vágy, a sóvárgás és az irigység a szenvedés gyökere.”
Assisi Szent Ferenc: „Amit meg akarsz tartani azt, elveszítheted. Amit szét osztasz a rászorultaknak az örökre a tiéd marad.”

A közös üzenet: a valódi gazdagság az, amit meg tudunk osztani, nem az, amit elzárunk.

Bölcsek köve, nem amszterdami csiszolt gyémánt

A bölcs ember nem azért „gazdag”, mert sokat birtokol, hanem mert: tud nemet mondani, tud mértéket tartani, tud adni, tud jelen lenni, tud örülni annak, ami van, nem a hiány, hanem a teljesség felől él.

A bölcs gazdagsága független a bankszámlától, a földtől, a kastélytól, ezért szabad, míg a harácsoló ember gyakran a saját vágyainak és vagyonának a rabja.