Életünk során többször is meghalunk, de csak egyszer nem állunk fel és nem kezdünk mindent újra és újra.
– Szereted a csajokat, – kérdezte egy rekedt hangú, keserű dohány és savanyú sör szagot lehelő férfi.
Az író meglepődött a kérdésen, de a sokadik pohár bor után fáradtnak érezte magát, hogy erről a témáról beszélgessen. Rövid gondolkodás után, vontatottan válaszolt, – szeretem.
– Akkor te jó ember vagy, – mondta a rekedt hangú a válasszal elégedetten, majd folytatta. – Hét évet pihentem Vácon, le vagyok égve. A feleségem gyereket vár. Kívánós lett. Fizetnél neki egy felest?! De ki is segítenél egy százassal.
Az író csak most vette észre, hogy egy züllött kinézetű nő és egy sötét arcú férfi ült az asztalához. A pénztárcájáért nyúlt, amikor a férfi az arcába csapott.
A kopott, farkasláb rézkilincs nehezen mozdult. A súlyos utcai tölgykapu lassan, csikorogva tárult. A Szent István parki lépcsőház homályából kilépett a forró nyárban fürdő, zajos városba.
Indulás előtt Gershwin Kék Rapszódiáját hallgatta. A klarinét fájdalmas hangja magával ragadta, egy pillanatra sem szűnve lüktetett a fülében.
Margit-híd
A Margit hídon át, a szigeti szökőkút felé sétált. Időnként a híd korlátjára támaszkodva megállt, mélyeket szippantott a dunai levegőből. Hosszan nézte a mélyben kavargó, zavaros folyót. Az augusztusi sárga ár egy farönköt sodort, rajta vízimadarak tollászkodtak. Fehér sétahajók, vízibuszok, köztük fürge motorcsónakok hasították a vizet. Az öreg, lapátkerekes Dunaföldvár éppen alatta, két hídpillér között ért a híd alá. Kéményét, hogy elférjen matrózok hórukk kiáltással, kötelekkel döntötték el. Háromszögletű színes zászlócskákkal díszített fedélzetén emberek integettek.
Szökőkút
Befordult a szigetre vezető lejáróra és a nagy szökőkút előtt, a kavicsos sétányon
megállt. Hosszan nézte a rapszódia ritmusára táncoló vízi játékot. A kút peremén vékony
fúvókákból vízpálcikák növekedtek és süllyedtek. Az írónak úgy tűnt, mintha a fejében harsogó zene ritmusára táncolna a kút vize.
A fúvósok hangjára, a kút belső köreiben vastagabb vízsugarak, egyre erősödtek, majd gyengültek. Amikor a zenei téma a végéhez ért, tusként egy vastag vízoszlop, szilaj erővel, zúgva tört a medence közepéből a magasba. Odafönt, mielőtt összefolyhatott volna a felhőtlen ég kékjével, lendületét vesztve, szivárványszínű cseppekben, szétáradva ömlött vissza a medencébe.
Iskolás évek
Egy fuvallat vízfátyollal borította az író arcát, maga után hagyva egy láthatatlan-látható maszkot, ami iskoláséveire emlékeztette, a hatodik bére. A folyosóvégi mosdóban a markából iszik. Jól tudja, tilos kézből inni. A friss, hideg csapvíz jólesik, lemossa az arcát is. Hűsíti a felszáradó víz. Mária néni, az osztályfőnöke észreveszi, hogy a csapról ivott. Kihívja a katedrához, választhat a tenyeres és a körmös közül. Kapott mindegyikből. Büszkén és vigyorogva állta az ütéseket.
Korábban jó magaviseletű volt. Tanárai a nevét sem tudták, ő volt a, „hogy is hívnak téged, ott a hátsó padban?”.
Mióta rossz, Valaki lett, az elöl ülhet az osztály legszebb kislánya mellett, és a tanárok is úgy
szólítják, te vagy az a híres-neves.
Kavargott a fejében a ritmus, a tuba feleselgetett a kürtöknek. Váratlanul ért véget a káprázat. A fúvókák hirtelen elapadtak. A téren lassan eluralkodott a csend. A szökőkút szél felőli oldalán
serdülő lányok és pelyhesedő állú, serkenő bajuszú kamasz fiúk ütemre lógázták a lábukat,
beszélgettek. Magányos idős urak és hölgyek Parkinason-kóros ritmusban támaszkodtak a botjukra, vagy ültek az árnyékos padokon. Az uszodában a recsegő megafon visszhangozta, valakit várnak valahol.
Kaszinó és emlékek
A kaszinó bejáratánál, bokrok takarásában öreg pad állt. Valamikor régen Verával ezen a padon tervezgették a jövőjüket. Esküvő után babát szeretnének. Évek telnek el, mire az álmuk
beteljesedik. Vera a negyedik hónapban rosszul érzi magát, összeesik a konyhában. Mentő viszi a kórházba.
– Nem lehet baj, nincs miért aggódni, nyugtatja őket a mentőorvos. A rácsos liftajtók élesen csapódnak, üvegtálakon műtősszikék csörömpölnek. A klinika üres folyosóján hosszú várakozás közben számolja a fekete és a fehér járólapokat. A nővér a kórterembe szólítja, ahol Vera sápadt arccal, szinte élettelenül fekszik. Karjába infúzió csepeg.
– Méhen kívüli volt, bent kell maradnia, ha akarnak, még babát. Az ügyeletes orvos ujjai táncolnak az írógépen. Keményen, mit zongorán a staccato, koppannak a diagnózis betűi.
Aznap este, épp a vacsorát melegíti. Vera a saját felelősségére hazaérkezik. Visszatér a megszokott életük. Egyre kevesebbet beszélnek a babáról, egyre kevesebbet beszélnek, elfogy a közös téma. Jégtáblákként recsegve-ropogva sodródnak egymásra az évek. A felszínen mozdulatlannak látszanak a jégtorlaszok, alattuk a mélyben észrevétlenül, szenvtelenül múlik az idő. Válás, összeomlás, depresszió. Hömpölygött a zene, kürtök és harsonák rikoltoztak, a tuba kontrázott, a zenekar új témába kezdett.
Sétány
A sétányon luftballonárus, színes, mindenféle formájú lufikat tart a kezében. Mellette egy vattacukorárus pálcikákra cukorhabot teker. Anyja kezét fogva sétálnak a napfényben, amikor a kincsekre rácsodálkozik. Zokogva, toporzékolva követeli, mindet szeretné megkapni. A luftballon madzagja kicsúszik a kezéből, a lebegő csoda elszáll. A vattacukor émelyítő, ragacsos pókhálóként tapad sós könnyeivel áztatott arcába.
Anyja egy padon vizes zsebkendővel törölgeti. Az apja káromkodik, ő megmondta előre, semmire sem tud ez a gyerek vigyázni, nem érdemel mást, mint verést.
A kaszinó kerthelyiségéből kihallatszó evőeszközök csörömpölése és a harsány lakodalmas
cigányzene birokra kelt a fülében lüktető zene hangjaival. Továbbsétált a szigeti kis állatkertig, ahol a rapszódia tempója lelassult, elterebélyesedett, a korábbi vad fuvola-, klarinét- és oboafutamok megszelídültek.
Kis állatkert
Az állatkert menti úton a lombok árnyékában egy fiatal nő pattogatott kukoricát mért papírzacskóba. Fizetéskor egy pillanatra a szemük és kezük találkozott. Szép nő, jegyezte meg magában, de, talán a fák árnyéka miatt, a szeme mintha szomorú lenne, akár Veráé. Mindenki elrontja az életét, gondolta, és beszórta a kukoricát a madaraknak.
Margit-kápolna és a klastrom romjai
A romok mentén a Termál Szálló felé folytatta az útját. A hajóállomásnál kisebb csődületet látott. Az emberek a vizet nézték. A Dunában, meztelen fenekét mutatva a világnak, egy nő sodródott. A rapszódia drámai hangzásba fordult, a harsonák fájdalmasan sikoltoznak, a trombiták jajgattak. A nők mindig fejjel lefelé, bicskába görnyedve fulladnak a vízbe, magyarázta valaki. Perszóna, nincs rajta fehérnemű, méltatlankodott egy idős hölgy elfordítva kíváncsi unokája fejét.
Nagy szálló
Az Árpád hídról ugrott, hallottam a csobbanást, emlékezett egy szemtanú. Egy órával ezelőtt, még ezen a lépcsőn ült, mutatott a botjával a lépcsőfokra egy horgász. Biztosan rosszlány volt, vélekedtek a töltésről bámészkodók.
A test a parthoz közeli hajó hullámaiban hánykolódott, amikor bukfencezve megfordult a vízben, a feje kiemelkedett. Mintha mondani akart volna a partról bámulóknak valamit, de hirtelen ismét alábukott a vízbe. Rendőrök érkeztek, csáklyákkal partra húzták. A
helyszínelők fotóztak, egyikük a lépcsőn talált retikülből egy papírt vett elő. Búcsúlevél, nyolcadik hónapos terhes, elhagyta a szeretője. Mindennapos eset, nyugtázta rezzenéstelen arccal a levelet a bizonyítékok közé téve.
A hullaszállítók fekete műanyag zsákba emelték a holttestet, a hosszú szőke hajba uszadékok, hínár keveredett. Az ázott haj ráborult a finom vonású, hamuszürke arcra. Az álmodozó kék szemet az egyik nap égette, kérges kezű halottszállító simította le. Gyakorlott mozdulattal, egy rántással becipzárazta a fekete műanyag zsákot, és kollégájával együtt, tréfálkozva a teherautóba rakták. A nézelődők lassan szétszéledtek.
Tuba szólózott, a hangszerek visszatértek a kezdő tételhez, ismételgettek. Furcsák az emberek, van, aki az életét adná egy babáért, van, aki eldobja miatta, gondolta, miközben felsétált az Árpád hídra. A Pozsonyi úton leült egy presszó járdán elkerített asztalához. Itallal próbálta elfelejteni a múltját, feloldani az emlékeit.
Presszó terasza
Leütötték, már mentőt és rendőrt is hívtunk, nyugtatta a pincér, miközben egy arra járóval
visszasegítették székére. A kirakat üvegében egy embert látott, aki véres orral bambán nézte. Egy nő, talán Vera, vizes ruhával, gyengéden törölgette arcáról a vért. Hogy került oda Vera, tűnődött, miközben nagyanyja az ölébe ülteti és egy babát ad a kezébe. Látod kisfiam, ez a keljfeljancsi, egy olyan baba, amelyik mindig talpra tud állni. Az asztalra teszi, kalapjánál fogva elfekteti, az meg azonnal, imbolyogva visszaáll és vigyorog, majd újra felkel, és vigyorog.
Tudod, az életben a legerősebb emberek is kerülhetnek nehéz helyzetbe, a legjobb ökölvívó is kerülhet padlóra, de mindig fel kell tudni állni. Fel kell állni. Fel kell állni, hallja egyre távolabbról visszhangozva. A rapszódia befejező tételbe kezdett. Nincs semmi baja, kicsit sem szédül, nincs hányingere, kérdezte a mentőorvos, hányat mutatok, jól van, azért bevisszük kórházi megfigyelésre.
