Egy érintő /regényrészlet/
Hajnali napsugár felkúszott a kőbányai koszos szürke bérházak tűzfalára. Átsuhant a kormos kémények és az alumínium tévéantennák felett. A lapos kátrányozott háztetőn átbukva megcsillant a játszótéri Kis Hableány szomorú bronzszemében.
Lomha locsolóautó vízsugara csatornába mosta az aszfaltról a gyerekek előzőnapi színes krétarajzait, és ázott kutyaszar és gőzölgő kanálisbűzt hagyott maga után.
A sövénnyel szegélyezett járdán guberáló csavargók borogatta szemeteskukákból patkányok, gazdátlan kutyák és koslatásból hazafelé macskák békésen falatoztak. A vizeletszagú lépcsőház fordulóban az éjszakai lámpafénynél munkából hazatérő szajha számolta a harisnyakötőből előhalászott gyűrött bevételt.
A szoba redőnyrésén átszűrődő fény a padlón sebtében levetett ruhákra vetült. Az ágy gyűrött lepedőjén Attilához bújva Zsuzsa feküdt ruhátlanul. Zsuzsa a combját a fiú lába közé tolta − harminc évvel idősebb − suttogta reszkető hangon.
– Hozzámész? – kereste Attila Zsuzsa tekintetét.
– Milyen közös jövőnk lenne? – hajtotta Zsuzsa az arcát a párnába, és oda motyogta − Nem vagyok se hűséges, se az a gürcölőfajta.
Abban az időben a szorongás enyhítésére vagy elkerülésére képzeletben Attila kiszínezte a valóságot. Elcserélt hun királyfinak képzelte magát. Mint kívülálló tudta át-, illetve túlélni a családi veszekedéseket, az életben adódó nehézségeket.
Ábránd és valóság
Attila egy matematika órán a fantáziájába merült, ahol a kelőnap a távoli Kárpátok fölé emelkedett. A hajnali fény végig siklott a zempléni hegyeken, a folyókkal szabdalt síkságon, egészen Attila, a hun vezér Tisza parti táboráig, ahol megcsillant az őrség bronz sisakdíszén.
Az éjszakai olajlámpások még dacoltak a derengővilágossal, de már a sátrak közt kialvatlan, fáradt cselédek, rabszolgák nyújtózkodtak, és zsörtölődve indultak a dolgukra.
A hercegi jurtában a szalmaágytól karnyújtásnyira az asztalon gúlába halmozott aszalt gyümölcs és ónkancsóban édes kumisz illatozott. A helységbe szűrődő fény a padlón heverő sebtében levetett ruhákra vetült.
A szépséges bizánci hercegnővel, Ildikóval a szalmaágyon meztelenül feküdtünk. Kissé oldalt fordult, hosszú combját a lábam közé tolta, és bűbájos varázsszavakat suttogott.
− Az ábrázoló geometria térben kiterjedő alakzatok síkban történő leképzése − hallottam, ámde nem értettem a titokzatos, mágikus üzenetet.
A pályakezdő, manökenalkatú matematika tanárnő, Attila mellé lépett.
− Attila! Meg tudná ismételni, amit az előbb mondtam? − szólított számon kérő, határozott hangon, de kérdése válasz nélkül maradt. − Attila! Emlékszik, miről beszéltem az előbb? − hajolt hozzám közelebb.
Amikor Attila Ildikóval először találkozott osztályba a fiút Platóni tiszta szerelem érzése ragadta magával. Nem a neveletlen suhanc vad, fékezhetetlen erotikus vágya lobban fel benne, hanem egyfajta meghitt tisztelettel csodáló érzés. A tanárnő nőiessége ötvözte a szépet, a művelt, a kiegyensúlyozott nyugalmat, a biztonságot, és az erotikus bájt. Egyszóval mindent, amire Attilához hozzá hasonlókorú, álmodozó fiatalember vágyhatott.
Ahogy a kábítószerfüggő az egyre erősebb adagot kívánja, úgy várta a fiú Ildikó matematika óráit. Mikor a bűbájos nő az osztályterembe lépett, zavarában legtöbbször a példatárat lapozta, a táskájában keresgélt, vagy magam elé bámult, mint akinek több ismeretlenes képlet megoldásán jár az esze. Csak lopva mert Ildikóra nézni. Félt, hogy a szemem elárulja. Ahhoz, hogy titokban tarthassa az érzéseit túl hosszúak voltak a negyvenöt perces órák.
Fantáziája minduntalan elkalandozott, és szemem a padsorok közt sétáló tanárnő feszülő szoknyáján, formás alakjain időzött.
A tanárnő megérezte a fiú nézését, olyankor felé fordult, és , ahogy a tiltott gyümölcslopáson kapott éhes kis csavargó a menekülés lehetősége híján megszégyenülve elvörösödött. A fiú képzeletében Ildikó a földi lények számára elérhetetlen magasságban, az istenekkel élt, ahonnan nyilvánvaló pimaszságért Zeusz isteni haragját, elrettentő büntetését zúdítja rá.
– Attila! − mosolygott biztatóan Ildikó. − Emlékszik, miről beszéltem?
− Édesem, te nem egy alakzat vagy, − suttogta a fiú révülten, alig és hallhatóan − hanem érzéki test, akit átölelhetek, simogathatok és becézhetek.
Az osztálytársakból egyszerre szakadt ki a harsány, barbár röhögés, és a hirtelen támadt hangzavart tovább fokozta a megszólaló iskolacsengő berregése.
Egy érintő további részletek: Bús rapszódia
