Esszé a magyar identitásról, a történelemről és az összetartozásról
A kérdése újra és újra felmerül a közéletben, mintha egy olyan titkot keresnének, amelyet már rég megfejtettünk, de mégis folyton megfeledkezünk róla.
Sokan büszkén vallják magukat magyarnak, és ez tiszteletre méltó.
Ám, ha valaki csak azért ragaszkodik ehhez a címkéhez, hogy másokat lenézhessen, kirekeszthessen vagy megvethessen – olyanokat, akik ugyanolyan joggal tartoznak ehhez a közösséghez –, akkor érdemes újra feltenni a kérdést: ki is a magyar?
Leszögezhetjük, nem vérvonal, nem genetikai kiváltság, nem egy zárt kaszt. Sokkal inkább identitás, amelyet közös sors, közös tapasztalat és az egymásrautaltság formált. A honfoglalás korában a „magyar” szó eleve több népcsoport összefoglaló neve volt. A Kárpát-medencében élők és az ide érkezők érdekszövetsége, közös pásztorsorsa teremtette meg azt a közösséget, amelyet ma magyarnak nevezünk. A sokszínűség nem gyengítette, hanem éppen megerősítette ezt a társadalmat.
István király államszervező munkája is erre a sokféleségre épült. Erős kézzel, de bölcs külpolitikával hozott létre egy erős és befolyásos európai államot a különböző eredetű népekből.
A történelem azonban nem volt kegyes hozzánk. A nyugat gyakran tekintett ránk feláldozható ütközőzónaként. Keletről pedig újabb és újabb veszélyek érkeztek. A tatárjárás, a török hódítás, miközben a testvérháborúk és az árulások mind-mind próbára tették a közösséget. Ám, a veszteségek, járvány és pusztítás ellenére újra és újra a benépesült ez a föld.
A történelmünk egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben oly sokszor elveszítettük lakosságunk jelentős részét, mégis fennmaradtunk. Ennek oka nem a bezárkózás volt, hanem éppen az ellenkezője: a befogadás, a sokszínűség és az alkalmazkodóképesség. A különböző nemzetiségek, kultúrák és hagyományok nem gyengítették a magyarságot, hanem gazdagították. A túlélésünk egyik legfontosabb záloga az volt, hogy képesek voltunk újra és újra közösséget formálni egymással.
Mégis, a XXI. században újra felmerül a kérdés: ki az igazi magyar?
Mintha a legfőbb tanulság, István intelmei feledésbe merülnének, és mintha a kirekesztés, a megosztottság és a félelem újra teret nyerne. A válasz ott van a múltunkban, és ott van a jelenünkben is.
Az igazi magyar
nem az, aki belső és külső ellenségeket keres, hanem az, aki békét teremt, aki hidakat épít, aki másokat képes befogadni, elfogadni és támogatni.
Az igazi magyar megbecsüli a békét, de ha kell, képes harcolni érte.
Tudja, hogy a szabadság nem magától értetődő, és ha szükséges, az életét is kockára teszi érte. De azt is tudja, hogy a szabadság nem a gyűlöletben, hanem a közösségben születik meg.
A magyarság tehát nem származás, hanem választás. Nem felsőbbrendűség, hanem felelősség. Nem kirekesztés, hanem összetartozás.
És talán éppen ez a legnagyobb erőnk: hogy a történelem viharai között is képesek voltunk újra és újra közösséget teremteni – sokszínűen, nyitottan, emberien.
Belső kategória: Társadalom
