Szakítás és találkozás
– Kihagynám az érzelmes búcsút – közölte a lány és a kapcsolat, valamint a szakítás terhe alól szabadulva, megkönnyebbülten fellépett a buszra.
– Sokkal idősebb nálam, mit szólnának az emberek – indokolta a döntését a barátnőjének.
– Régen láttalak – szólította meg évekkel később ugyan abban a buszmegállóban a buszra várakozó férfi az éppen érkező nőt.
A férfi miközben elvette a nő csomagjait megállapította, hogy a valaha karcsú amazonból az évek alatt megfáradt kissé molett nő vált.
– Ihatnánk egy kévét. Ha van időd, mesélhetnél magadról.
– Boldog házasságban élek. Van három csodálatos gyermekem és egy hűséges, odaadó férjem.- mondta a nő elégedett mosollyal, miközben a kávéja kevergetése közben azt gondolta: Ha feladnám a büszkeségemet, és őszinte lennék, talán elmondanám: szívesen visszaforgatnám az időt. Elmennék egy klinikára, ahol megfiatalítanak. Nem szégyellném, ha a korlapomra azt írnák: halmozott munkahelyi hátránnyal, gyerekeit egyedül nevelő, gátlásos, melankóliával és depresszióval küzdő értelmiségi negyvenes.
– De veled, mi van? Jól nézel ki. Mesélj magadról!
A nő a kellemes nyugodt férfibaritont hallgatva eltűnődött – mi lenne ha elárulnám, nagyon szerettem, ám az előítéletektől való félelmem vezetett a szakításunkhoz. A szüleim, de még azok nagyszülei is közel egy idősek voltak. A példájukat követtem. Korban hozzám illő férfit kerestem. Irányítottam, kézben tartottam az életemet. Ahogy terveztem álmaim netovábbja megkérte a kezem.
Bemutattam a családnak és még aznap a focin vagy a politikán, már mindegy is, kibékíthetetlenül összeveszett apámmal. Legénybúcsúból a barátai késve és részegen vonszolták a házasságkőtóterembe. Anya sírt, apa szentségelt, én reménykedtem, a családdal járó felelőség majd megváltoztatja. A második gyerek után beláttam a tévedésemet és elváltunk.
– Nem találtam. Pontosítok, nem is kerestem utánad mást. A munkám és a hobbim leköti a mindennapjaimat …
Amíg a férfi beszélt a nő folytatta a megkezdett gondolatát. – Boldogságra vágytam és mérgező kapcsolatot találtam. „A megrontó kivette szívemet S egy könnyes, véres követ tett helyébe. Úgy hogy a férfi ne hallja „, – suttogta a nő Juhász Gyula, Melankólia című versének részletét. – Talán közösen újrakezdhetnénk. De nem lehet. Erősnek és büszkének akarok látszani – gondolta, miközben a könnyeivel küzdött.
– Te alig változtál – jegyezte meg a nő, és mint az alámerülő fuldokló megérintette a férfi kezét. – Mennem kell. Köszönöm a kávét. Egyszer majd, ha több időnk lesz megismerhetnéd a férjemet és a gyerekeimet is és persze többet beszélgethetnénk.
A nő felállt az asztaltól. – Örültem, hogy láttalak – mondatot elharapva a csomagjaival a kezében kijárat felé sietett. Érezte, ha nem szedi gyorsan a lábát, szégyen szemre azonnal elbőgi magát.
A férfi az ablaküvegen keresztül nézett a nő után, amíg az eltűnt az utcai forgatagban. Csendesen megjegyezte: A telefonszámát sem adta meg. Talán most sem mondott mindenben igazat. Elveszett lelkek, akik nem akarnak, vagy talán nem is képesek egymásra találni – nyugtázta és fizetett.
Csatlakozó kategória: Párkapcsolatok
Külső csatlakozás: