a félreértések az előítéletekből származnak
− Az időskor szépségein gondolkodtam, de csak a szokásos közhelyek jutottak az eszembe. Azt írják valahol, hogy a kor tiszteletet érdemel, de szerintem önmagában még a kor nem érdem. A tisztességes életút a megbecsülni való. Az embernek maradásnak jár a tiszteletet. Sajnos vagy nem a becsületes életút nincs ráírva senkinek sem az arcára. A tisztesség rejtőzködő, nem azonnal felismerhető.
Idősként elégedett vagyok, ha (csak) emberszámba vesznek. Vallom, az időskor nem fogyatékosság, ha csak nem a hátralévő évek csökkenő számát nem tekintjük annak.
A „kor tisztelete” gyakran üres frázis: mintha a puszta évek száma önmagában erkölcsi érdem lenne. Pedig az idő múlása nem teljesítmény, csak történés. A tisztesség, a tartás, a másokhoz való viszony, a döntések minősége – ezek azok, amelyek valóban tiszteletet érdemelnek.
A kor semmit sem bizonyít
Az idősebb kor sokszor csak annyit jelez: valaki sok mindent látott, sok mindenen átment. De hogy ebből bölcsesség, emberség vagy épp keserűség és megkeményedés lett, az már teljesen egyéni. A kor semmire sem garancia, csak lehetőség. A tiszteletet nem a lehetőségért, hanem a megvalósult életért érdemes adni és kapni.
„Elég, ha csak emberszámba vesznek”
A kijelentés értelme: ne skatulyázzanak be, ne a korom alapján kezeljenek, hanem a személyiségem, a jelenlétem, az értékeim alapján. Az öregedés nem alkalmatlanná válás, hanem egy átmeneti állapot, amelyben ugyanúgy ott van a méltóság, a humor, a kíváncsiság, a vágy a kapcsolódásra – persze, ha az ember jól megtudta ezeket a képességeket őrizni.
„A hátralévő évek csökkenő száma”
Egyszerre ironikus és fájdalmasan igaz. A társadalom hajlamos úgy tekinteni az idős korra, mint valami visszaszámlálásra. Pedig a minőség az évek számával nem lineárisan csökken. Van, aki 80 évesen él igazán, és van, aki 40 évesen már csak sodródik.
A szépség talán éppen abban rejlik, hogy az időskor nem egyenlő a veszteséggel. Inkább egy másfajta rálátás, egy másfajta szabadság. A „nem kell bizonyítani semmit” szabadsága. A „tudom, mi fontos” tisztasága.
Az időskor szépségét gyakran próbálják külső toposzokkal leírni – „bölcsesség”, „nyugalom”, „tapasztalat” –, miközben az időskor akkor válik értékessé, amikor az ember már nem elvenni akar, hanem adni, hozzátenni.
Az adni tudás az időskor igazi ajándéka
A fiatalabb évek a gyűjtésről szólnak: élmények, tárgyak, tudás, elismerések, bizonyítás. Idősebb korban viszont – ha valaki megérik rá – a hangsúly átbillen. Már nem a „mit kaphatok még?” kérdés dominál, hanem a „mit adhatok tovább?”. Ez a váltás pedig nem kényszer, hanem felszabadulás.
Aki egész életében önző volt, az nem fog hirtelen nagylelkűvé válni. De, aki már korábban is érzékeny volt másokra, annak az időskor egyfajta kiteljesedés: végre nem kell rohanni, végre nem kell bizonyítani, végre jelen lehet lenni.
A boldogság egyszerűsödik
Az önzés hiánya teszi szabaddá az embert, amikor nem hajszolja már az élvezeteket, hanem a nyugodt családi háttér, a szeretet érzése, egy tavaszi napsugár, az üde virágillat és a lelki tisztán maradás érzése is elegendő a boldogsághoz.
A boldogság igénye és érzése nem fogy el az évek múlásával. Inkább letisztul. A lényegtelen dolgok lehullanak, és maradnak azok, amelyek valóban táplálnak.
– A nem harsány, hanem csendes és biztos szeretet.
– A napfény nem „program”, hanem ajándék.
– A virágillat nem dekoráció, hanem emlékeztető arra, hogy még mindig van szépség a világban.
– A lelki tisztaság pedig nem naivitás, hanem döntés: nem engedni, hogy a keserűség átvegye az irányítást.
Az önzés hiánya a valódi szabadság
Az önzés elengedésével a figyelem kifelé fordul, és ettől lesz az idős ember gazdagabb.
Sokszor mondják, hogy az időskor az elmúlás kora, pedig inkább mondható a kiteljesedésének. Ha az ember megtanulja értékelni azt, ami marad, és nem ragaszkodik görcsösen ahhoz, ami elmúlt.
