1–2 perc
Mintha a „kultúrharc” nem a művészet minőségéről, nem az alkotás szabadságáról, hanem a hatalmi pozíciók újraosztásáról szólna. A kulturális életben erősödött az a logika, amelyben a támogatások, díjak, intézményvezetői kinevezések politikai hovatartozás mentén rendeződnének.
Nem könnyít a tudata, hogy a folyamat nem csak magyar jelenség. Viszont elkeserít, hogy nálunk különösen látványos, a szinte vérre, becsületre menő csatározások évek óta tartanak és csak erősödnek, de nem csitulnak.
Elgondolkodtató, miért csúszik el a vita a művészetről a hatalom felé?
- Az állami finanszírozás dominanciája: a kulturális intézmények nagy része állami pénzből él, így a forráselosztás óhatatlanul politikai kérdéssé válik.
- A kulturális tér szimbolikus jelentősége: a kultúra identitást formál, ezért a politika számára stratégiai terep.
- A „szekértábor-logika” önmagát erősíti: ha az egyik oldal listáz, a másik is listázni kezd; ha az egyik oldal kinevez, a másik is kinevez.
- A szakmai autonómia sérülékeny: ha a döntések nem átlátható szakmai szempontok alapján születnek, a bizalom gyorsan elpárolog.
Közben el vész: - A valódi szakmai vita arról, hogy mi a jó irodalom, jó színház, jó művészet.
- A sokszínűség, amely a kultúra természetes állapota lenne.
- Az a közös tér, ahol különböző nézőpontok találkozhatnának anélkül, hogy azonnal politikai címkéket ragasztanának egymásra.
A helyzet frusztráló. Tudomásom szerint (a tévedés jogát fenntartom) a művészet lényege épp az lenne, hogy kívül maradjon a hatalmi logikákon, vagy legalábbis ne váljon azok puszta eszközévé.
A kultúrharc viszont sokszor pont ezt fordítja ki: a művészeti érték helyére a lojalitás kerül.
Szerző:
- Kukorelly Endre hozzászólása
- INDEX cikke
- Csipes Tamara /nem a kultúrharc része viszont mutatja a hatalmi elit arroganciáját/
