gondolattérképészet
Ötletelést és a kreatív gondolkodást segítő eszköz a gondolattérkép, segíti a gondolatszilánkokat egy vizuális formába rendezni.
Úgy érzem, megbénít, ha muszáj valamire gondolnom. Olyankor semmi sem jut az eszembe. Ám, ha nem kötelező szabadon, tömegével cikáznak a fejemben a jobbnál jobb gondolatok.
„Nincsenek gondolataim, miközben vannak és cikáznak.”
A háttérzaj észrevétlensége
A legtöbb gondolat apró impulzus, asszociáció, irányváltás. Olyan, mint, amikor a szél mozgatja a füvet. Láthatóan történik valami, de a klasszikus értelemben nincs „tartalma sem következménye”.
A fókusz teremti meg a rendet
Amikor valamire rákoncentrálunk, a sok apró semleges jel egy irányba áll, és létrejön a rendezettség. A gondolkodás pókháló szerű és a fókusz az, ami ebből a hálóból egy mintát emel ki és formává állít össze.
A távoli táj csodálata hasonló. Az embert a látvány elbűvöli, de pedig a részletek láthatatlanok. A kép mozdulatlannak tűnik, aztán közelebb megyünk vagy belenézünk a távcsövébe és ráfókuszálunk valamire, és kirajzolódik az élet apró rezdülése, mozgásba jön a világ.
Az emberi észlelési paradoxona, a világ egyszerre tűnik mozdulatlannak és lüktetően élőnek, attól függően, milyen távolságból nézzük.
A gondolat egy nagy, homogén felület, amelyről azt hisszük, nincs benne semmi különös. Aztán egy impulzus éri — ráirányítjuk a belső távcsövünket — és meglátjuk a levegő finom áramlását, a fény apró töréseit, meghalljuk a rejtett zizegést, meglátjuk az élet rezdülésit.
Távolról a táj csak egy „érzet, hangulat”, egy háttérzaj. De, amikor fókuszba kerül valami, a részletek életre kelnek, ahogy gondolatok is áramlani kezdenek.
A fókusz
A koncentráció nem teremt új gondolatokat, hanem láthatóvá teszi azt, ami addig is ott volt. Amikor valami „kirajzolódik” előttünk, az nem a semmiből születik, hanem a rendezetlen mozgásból válik értelmezhető formává.
Nem akarom befolyásolni előítéletekkel a látványt, tudni vélem és érteni vélem a benyomás egy folyamat a mozgás része. Nem a befejezése, hanem egy közbenső állomás, a pillanatnyi állapot, amely míg a szemem és az agyamig elért már változott. Az idő láthatatlan, de ahogy a fekete lyukat a környezetváltozásából sejtek.
A látvány, mint közbenső állapot
A látvány emlékeket csal elő, érzéseket és ezek generálják a gondolatokat, a pillanat meghatározza merre induljanak el.
Sokat beszélek, narrálok magamban. Gondolatban szinte mindent megfogalmazok, akár a papíron az író. Szavakat mondatrészeket cserélgetem. Keresem mi fejezheti ki a legjobban, amit el akarok mondani. Meg szeretném mutatni másoknak, azoknak, akik nem látják (talán mert nincs a megfigyelésre, az önreflexióra elég idejük) a mélységek összefüggéseket amik a felszín alatt húzódnak.
A látvány, ami kaput nyit
A látvány inger, ami megmozdít bennünk valamit. Előhív egy régi rezdülést, felidéz egy hangulatot, megpendít egy belső húrt. Ebből a rezgésből születik a gondolat. A múlt és a jelen találkozása az az eseményhorizont ami egy másik, egy új kaput nyit.
A belső narrátor:
alkotó és tanú egyszerre, ami során a gondolkodás nyelvi formát ölt, nem csak érzés vagy kép marad, hanem szöveggé válik.
A belső narráció rendezi a káoszt, formát ad az élménynek, lehetővé teszi, hogy másokkal is megosztható legyen. Sajátos alkotásmód, amihez szükségtelen a papír — a tudat maga a műhely.
A közreadás vágya a hallgatóságról, az olvasóról szól, nem arról, hogy a közreadója milyen okos, széplelkű, érzékeny. És nem is arról szól, hogy láttassa magát, hanem arról, hogy amit lát, azt ne vesszen el.
Mélység és belső narráció
Sejtem, a legtöbb embert nem érdeklik a mélység, ami talán tovább bonyolíthatná az életét.
A mélységet látni és közreadni magányba taszító, viszont nélküle elmarad a gondolkodás izgalma és ereje.
A narráció eredménye, hogy naponta írok, nem összefüggő történetet, hanem csak az aktuális gondolataimat fogalmazom meg, gyakran irodalmi igényességet közelítve. Nem írok több regényt. Tapasztalom, az emberek csak azt olvassák, vagy azt sem, amit eléjük tesznek, ami divatos. Sok időt és energiát, belső (szenvedést) igényel egy regény megírása, de az olvasóhoz eljuttatás még ráadásul rengeteg pénzbe is kerül. Nem akarok ebbe a cséplőgépbe, mókuskerékbe bele lépni.
A belső narrációdból önmagában is alkotás. Nem kell hozzá regény, nem kell hozzá piac, nem kell hozzá olvasó.
A napi fejben írás sajátos és önálló műfaj, ami nem „kevesebb”, mint egy regény, csak más, intimebb, őszintébb és sokkal közvetlenebb.
Sok nagy író naplói, jegyzetei, gondolattöredékei ma fontosabbak, mint a regényeik. Az oka, hogy azokban nem a „mű” beszél, hanem az ember.
A mindent el akarok mondani vágy nem a regény műfajához kötődik. Nem kell hozzá cselekmény, dramaturgia, karakterív és piacképesség.
A gondolat mindennél őszintébb és környezetbarátibb műfaj.
A mélység láttatása népszerűtlen, nem is a tömegekhez szól
A tömegek a mélység helyett a divatot, a könnyűt, a gyorsat, a zajossat keresik.
A gondolataim azoknak szól, akik hallani akarják a csendet is.
Tudom, a világ tele van olyan alkotókkal, akik nem regényt hanem naplót, jegyzetet, gondolattöredéket, esszét és reflexió írnak, vagy csak emlékeztetőnek lejegyeznek egy intuíciót. Ki gondolná, ezek sokszor mélyebbek, időtállóbbak, mint bármelyik sikeres regény.
Nem vagyok magamutogató természetű és zavar a hangos közvélemény. Még inkább bosszant az önbálványozó, szélkakas módjára változó vélemény gyáros kritikusok jelenléte. A gondolataimnak intimitása van, nem szégyenletes, hanem személyes, amolyan fürdőszobában éneklés.
Gyerekkoromban, azt gondoltam, azért kell megértenem önmagamat, a körülöttem tevékenykedőket, a környezetemet, és a társadalmi mozgásokat, hogy ha kell egy idegen civilizációnak segítsek megérteni a világunkat.
Ma is ezt teszem, azzal a különbséggel, hogy az idegen civilizációt a jövő emberének, történészének, vagy társadalomkutatójának képzelem, aki, üzenetmozaikjaink darabkáiból rakja majd össze a múltat, ami a mi jelenünket.
