Anya
Az ódon, romos barokk stílusú kastélyból átalakított utókezelőben többnyire idős, gyógyíthatatlan, magatehetetlen beteg feküdtek. Az előcsarnokban kiteregetett pelenkák, ágyneműk nyirkos, áporodott, szúrós vizelet- és ürülékszaga fogadta a látogatót.
A betegek a kórterem ajtaja felé fordulva figyelték az érkezőket. A halott sápadt, hamuszürke, ráncos arcokból, besorvadt, sötét szemgödrök mélyéről élénk, kíváncsi gyermekszemek lesték a belépők tekintetét.
− Vannak a kórteremben olyan betegek, − beszélt anya elhaló hangon a bedeszkázott ágyon és kezemet fogta − akinek nincsenek hozzátartozói, mégis reménykednek, hozzájuk is érkezik valaki. Az idős betegek, azt gondolják, a külvilágból még emlékeznek rájuk. Nem felejtették el a nevüket. Tudod kisfiam, − simította meg anya az arcom − a hajlott korú betegek a gyermekkorukra tisztán emlékeznek, de arra, hogy az életükben kik voltak, arra már nem.
Idős színésznő
Amíg anya beszélt a szomszéd ágyon egy idős nő a hályogos szemével hunyorgott és hallgatta anyát. Az idős nő a hosszú, csontos, reszketeg ujjával megérintette a karom.
– Elnézést elfelejtettem bemutatni, − mosolygott anya bocsánat kérően − a néni híres színésznő, igazi díva volt.
– Egyáltalán voltam-e? − mutatott az idős nő színpadiasan az ég felé − A kórház bejárata fölé kiírhatják: „Testvéreim, kiket borzaszt a halál, ne szánjatok és ne gondoljatok reánk részvéttel, ha tudtok mondjatok értünk imát” *.
− Eljátszottuk a szerepünket, − tűnődött anya és kinyújtotta a kezét a színésznő felé − epizód vagy bonviván, tragika vagy primadonna, sikerből és kudarcból kivettük a részünk. Egymás mellett fekszik hívő és hitetlen. Nyilas és ávós közt békésen megfér az áldozat. Édesanya vagyok vagy voltam. − sóhajtott anya − Megtréfált az élet, vagy talán a sors társasjátékában rossz mezőre léptem, és a legfelsőbb hatalom kiállított a város peremére.
− „Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken?” ** − szavalt merengve, reszkető hangon az idős nő, és egy másik idézettel folytatta − „Ím itt vagyunk, gyanakvón s együtt, az anyag gyermekei. Emeljétek föl szívünket! Azé, aki felemeli. ***” − mint, aki titkot árul el, a szája elé emelte a mutatóujját, majd széttárta a karját, vállkendője, mint madárszárny lebbent, és az ég felé folytatta − „Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevénynapra” ****.
Rossz érzésemet titkolva, fájó, nehéz szívvel intettem a kórteremajtóból vissza anyának és a színésznőnek. Hazafelé eltöprengtem, vajon az utcán hangoskodó, tetovált vagányok és a bájukkal és testékszereikkel hivalkodó csitri lányok szintén az elfekvőben végzik, ahol maguk alá vizelnek vagy katéterért könyörögnek?
Jó lenne úgy élnünk, hogy vénségünkre, ne kelljen szégyellenünk lázadó fiatalságunk bőrbe vart, megaszott emlékeit?
* Villon, Akasztófavirágok balladája
** Pilinszky János, Apokrif
*** József Attila, Költő
**** Walt Whitman, Ének magamról