Anyósom olyan lett, mint egy kötött közlekedési jármű, egy sínautó, csak a megszokott napirendben működik, a változásokat nem viseli el, különösen az olyan, ami felboríthatja a megszokott életét.
Egy példa, felszereltem egy pohártartót a kávéfőző mellé, ha reggel kávét főzök kéznél legyen a pohár. Év is eltelt, de mosogatás után még mindig nem sikerült elérnem, hogy a poharakat a pohártartóba tegye, továbbra is a korábbi helyére, a tálalószekrénybe rakja. Először arra gondoltam, a szokás rabja, de ma már inkább úgy gondolom olyan lett, mint a gép vagy egy robot, aki a programot követi, de nem hoz saját döntéseket, a program nem módosítható.
Elgondolkodtam, vajon mi történik ilyenkor belül, amikor valaki mereven ragaszkodik a rutinjaihoz. Érzem a folyamat sokkal mélyebb annál, mint hogy „szokás rabja” lenne.
A merevség a rendszer stabilitás védelme talán – olyan, mintha a személyes belső világa csak akkor maradhatna egyben, ha minden külső inger pontosan ugyanúgy történik, mint korábban?!
Miért lesz valaki ennyire „programszerű” idősebb korban?
– A megszokott minták adják a biztonságot. Ha valami változik, az olyan, mintha a talaj megmozdulna a lába alatt.
– A kognitív rugalmasság csökken. Ez természetes folyamat: az agy már nem vált olyan könnyen új megoldásokra.
– A rutinok tartják össze a napot. Ha egy elem megváltozik, az egész lánc széteshet.
– A kontroll érzése sérül. A változás azt üzeni: „más dönt helyettem”, és ez fenyegető lehet.
A pohártartó használata egy év alatt sem épült be, mert nem a logika, hanem a megszokás irányítja. A régi helyhez kötődik a „pohár helye”, mint fogalom, és ezt a belső térképet már nem írja át a kérés.
A „kötött pályás jármű” hasonlat
Nem gondolom sértőnek, inkább pontos leírása a problémának. A kötött pályán haladó jármű nem azért nem tér le, mert buta, hanem mert, így épült, így működik biztonságosan és így marad egyben a rendszer.
Sok idős embernél a „pályán” maradás az egyetlen túlélési stratégiája. A változás a számára frissesség helyett szorongást okoz.
Öregségünkre mégsem válunk robottá
A robot érzéketlen, nem sérül, nem fél. Az idősebb ember érez, sérülékeny és félelmei vannak – csak épp a félelmet nem kimondja, hanem rutinokkal féken tartja.
Nem döntésképtelen, hanem:
– a változás számára túl nagy kognitív terhelés,
– a megszokott útvonalak adják a biztonságot,
– a napirendje a stabilitás utolsó bástyája.
Nem „átprogramozni” kell, hanem:
– minél kevesebb fronton változtatni egyszerre,
– a saját rutinjaihoz igazítani a környezetet,
– nem logikával meggyőzni, mert ez nem logikai kérdés,
– inkább apró, lassú, ismétlődő gesztusokkal bevezetni valamit.
De meglehet, hogy bizonyos dolgok sosem fognak átíródni – és ez nem a környezete kudarca, hanem az idős ember idegrendszerének természetes működése.
Minden fejben dől el. – csak ezt kevesen merik komolyan venni
Sokan a testi öregségtől, a fizikai romlástól félnek, miközben az igazi öregség fejben zajlik. A szellemet kevesen tartják az öregség lassítójának, talán mert az öregség külsőségei, a látványa természetes, azt nem rosszallják a szomszédok. Ha egy idős naponta biciklizik, fut vagy kirándul, azt gyakran megszólják.
A legfontosabb, amit tehetünk, ne másoknak legyünk elfogadható, hanem magunknak. A test romlása látványos, ezért az idegenek arról beszélnek. A szellemi rugalmasság lassú kopása viszont csendben történik, és épp ezért sokkal félelmetesebb – mert magunk sem vesszük észre időben.
A legtöbb ember úgy gondol az öregségre, mint valami elkerülhetetlen biológiai hanyatlásra. Pedig a biológia csak a felszín. Az igazi öregség ott kezdődik, amikor:
– már nem akarunk új dolgokat kipróbálni,
– már nem kérdezünk,
– már nem vagyunk kíváncsiak,
– már nem mozdulunk ki a saját belső térképünkből.
A test követi a fejet, nem fordítva.
A „furcsán nézik az aktív időst”
A társadalom elvárása valahogy úgy működik, hogy:
– az idős ember legyen csendes,
– legyen lassú,
– legyen „korának megfelelő”.
Ha pedig valaki 70 évesen felül biciklizik, túrázik, vagy egyszerűen csak élvezi a mozgást, azt sokan úgy nézik, mintha megszegné a korlátozó szabályokat. Mintha az öregségnek lenne egy előírt koreográfiája, és aki nem azt táncolja, az „kilóg”.
A szellem, mint öregedéslassító, a fejben friss ember:
– könnyebben mozog,
– rugalmasabban reagál,
– kevésbé szorong a változástól,
– tovább marad önmaga.
Ami nem azt jelenti, hogy valaki filozófiai könyveket olvas vagy rejtvényt fejt. A szellemi frissesség sokkal inkább:
– kíváncsiság,
– nyitottság,
– játékosság,
– a világra való rácsodálkozás képessége.
Ezek azok a tulajdonságok vagy képességek ki hogy nevezi, amelyek csakugyan lelassítják az öregedést. A kijelentésemet nem érzem lázadásnak, hanem tisztán kimondom, az ember akkor marad élő, ha nem engedi, hogy mások határozzák meg, hogyan kellene élnie.
A saját akarat, a saját életet élés nem önzés, hanem a nagybetűs ÖNBECSÜLÉS.