Bakancs a Karakkum sivatagban született. Híradósok néhány hónapos korában, adókocsiba rejtve, egy rakétás hadgyakorlatról hozták a laktanyába.
Bakancs a lajkák büszke nemzetségéhez tartozott. Rozsdabarna hosszú szőre volt. A farka többszörösen kunkori, kissé fél oldalra csapott. A szeme csillogó fekete. Az orra és pofája kissé hegyes, róka szerű. A tekintete mindig élénk és érdeklődő, barátságos.
A nevét a sajátos bakahumornak köszönhette.
A laktanyában mozgalmasan teltek a napjai. Az éjjeli őrszolgálat legéberebb tagja volt. Minden gyanús neszre morgással, vagy szűnni nem akaró ugatással jelzett.
Egy fekete nőstény házi macska, Bagira volt a barátja, aki népes családjával, szintén az adóházban szolgált. Esténként Bakancs összegömbölyödve elhelyezkedett az adóház ajtajában és a macska az ölébe telepedett. Bakancs, szerető anyai gondoskodással a barátja bundáját reggelre ázottra nyalta.
Bakancs, nappal az unatkozó katonákat játékaival szórakoztatta. A hálás katonák, cserébe megosztották vele az ebédjüket és a hazulról kapott csomagok finomságait.
Bakancs szívéhez a hasán keresztül vezetett az út. Ezen az úton közelítettem meg én is.
A szolgálat minden este „gyíkhúst”, költői néven Tavaszi Vagdaltat kapott éjszakai kalória kiegészítésnek. A fiataloknak, akik nem találkozhattak a hidegháború idején, atomcsapást túlélőknek szánták. A doboz vastag acéllemezből készült, ami egy T34-es tank súlyát deformáció nélkül elbírta. Vélhetően nem tartalmazott húst, vagy annak bármiféle távoli szinonimáját. Senki sem hallott olyan valakiről, aki önként képes lett volna a konzervvel csillapítani éhségét. Gúlába rakva gyűltek a bontatlan dobozok, mígnem valaki javaslatára a mindig éhes Bakancs kapta.
Gyaníthatóan a kor szovjet és magyar élelmiszer-kutató tudósai, ennek a konzervnek a tartalmát kifejezetten a lajkák közreműködésével fejleszthették ki. A kutya falánkság leküzdötte az ellenszenves ízeket és illatokat és korlátlan mennyiségben volt képes elfogyasztani.
Etetés
A doboz mindkét oldalát a „67 mintájú OLP” evőeszköz erre a célra kifejlesztett részével ki vágtuk. Polgári életben lásd: konzervnyitó. Az étkező készlet, kanál részét nem használtuk, mivel a leszerelő katonák, azt középen fúróval kilyukasztották.
A doboz tartalmát hüvelykujjunkkal kitoltuk. És az így kapott ételhengert Bakancs kitátott szájába dobtuk. A keresztbe érkező táplálékot Bakancs egy hirtelen fejmozdulattal a torkába fordította és igyekezett, rágás nélkül egybe lenyelni.
Ekkor kezdődik a táplálkozástudomány máig megoldatlan kutatási metódusa. Bakancsnak a közeli fulladásos halálát kidülled szeme, hörgő nyögő hangja jelezte. Az ételhenger vélhetően pont akkora, vagy talán egy kissé nagyobb volt, mint a kutya nyelőcsöve, ezért Bakancs, mielőtt megfullad volna, kitátott szájjal futásnak eredt. A túlméretes falat a futás közbeni rázkódás hatására kissé engedett, és a torka közötti keletkezett szűk résen keresztül a menetszél a túléléshez elegendő levegőt juttatott a tüdejébe. Bakancs tátott szájjal addig futott az udvaron körbe-körbe, amíg le nem csúszott az étel.
Amint lenyelte, ismét visszaült a következő adagért és farok csóválva, tátott szájjal várta.
Talán a civilekben felmerült volna az étel felkockázásának gondolata, ez utóbbi módszer valóban meg könnyíthette volna az étkezést, ám az ilyen csavaros polgári gondolatmenet, bevonulás után a laktanyán kívül rekedt.
Bakancs boldogan élte a katonás hétköznapjait. Nyilvánvaló előítéletet mutatott a félcipős hivatásosokkal szemben és rajongásig szerette a bakancsos sorállományt. Amíg Bakancs az őrszolgálat tagja volt, addig nem lehetett a katonákat alváson kapni.
Egy meleg nyári vasárnap délelőtt történt. Közvetlenül a szolgálat váltása után, az udvaron is hallhatóan kopogott a géptávíró. Az őrmester, a hétvégi ügyeletestiszt biliárdozása közben vette át az érkezett körparancsot, és hangosan, szótagolva felolvasta.
– A Ba – kony – ban ve – szett ró – kát- ta – lál-tak. A fer – tő – zés ve – szé – lye mi – att az a-dó-ház kö – rül gya – nú – san vi – sel – ke – dő, fel -tű – nő – en ba – rát – sá – gos – san vi – selke – dő ál – la – to – kat a – zon – nal le kell lő – ni és an – nak é – rin – té – se nél – kül el kell ás – ni.
Őrmester
a parancs értelmezésén hosszan töprengett. Az emlékeiben kutakodott. Vajon nem látott-e a közelmúltban errefelé gyanúsan barátságos állatokat? – Meg van! – és horrorfilmekben látható vészt sejtető arckifejezéssel letette a billiárddákót.
A fegyverszobában tele töltötte a géppisztolya tárát. Majd az udvarra sietett, ahol Bagíra a kölkeivel sütkérezett. Miután meggyőződőt, a macskák valóban barátságosan viselkedtek, egy-egy rövid sorozattal végzett velük.
Elégedetten ballagott vissza a klubszobába. A bejárati ajtónál látta meg Bakancsot. A kutya felé fordult. Terpesztett lábbal, mint a western filmek párbaj hősei. A bal kezében tartott kibiztosított géppisztolyt, egy hanyag mozdulattal az elsütő billentyűn nyugvó ujjára fordította.
A géppisztoly elsült, és egy hosszú sorozatot adott le. A lövedékek a lépcső betonjából darabokat szaggattak. Amikor a fegyver végre elhallgatott. Puskapor és vakolatszag terjengett. Az őrmester fájdalmas kiáltása törte meg a hirtelen támadt drámai csendet. – A lábam! – A lábam!
A lövésekre az udvarra futó katonák a porfelhőben a fájdalomtól eltorzult arcú, őrmester géppisztolyt tartó körvonalát látták.
Bakancs a bejárati ajtótónál figyelte az eseményeket.
Az emberekbe vetett töretlen hitét a rá szegeződő cső látványa sem törte meg. Kíváncsian nézett a tisztre és a fegyverére.
Az őrmester újra lőtt. Bakancs a lapockáján kapta a találatot. Az ütéstől megvonaglott. Lassan kicsúszott a lába alól a talaj. Földre rogyott.
Egy közelben álló katona felé próbálta vonszolni magát. A következő sorozat az oldalán érte, de nem törte meg a halálos menetét. Katona lábánál esett össze.