Retusált képek.
A természet tréfás, némelyik embert olyannak formál külsőleg, hogy belül másmilyen már nem is lehetne. Az erőszakost jóságosra, a jóságost erőszakosra, szerencsés kivétel, aki olyan kívül belül amilyen, de érthetően ők sem feltétlenül elégedettek a látvánnyal.
Annak idején számítógép, AI híján a fotósok kívánságra módosítani tudták a természet elfuserálta, az élet megtörte arcait. A dekorációban, ahol nagyon kicsi fizetésért dolgoztam kis mellékes pénzért színes tustintával százával retusáltam, színeztem át a megsárgult fekete-fehér házassági és családi fényképeket.
A vidéki nők kemény vonásokkal metszett arcát idealizáltra festettem. A durva ajkakat kérésre élénkpiros érzéki szív alakú apróra formáztam, a fáradt apró szemet álmodozó nagy búzakékre cseréltem, a nap égette, cserzett arcbőrt pirospozsgás ívelt szabályos jóságos tekintetűre rajzoltam, és a fejkendő alatt semmit mondó hajukat mesebeli aranyszőke, vagy ébenfekete hajkoronára cseréltem, hiányos fogazatukat vakító fehér egészséges és szabályos fogakkal helyettesítettem.
Olyanra színeztem őket, amilyennek látni, láttatni akarták magukat. Örömöt okozott a munka, úgy éreztem az elveszett boldogságukat pótoltam, csak az fájt, hogy az életüket nem szépíthettem kívánságuk szerint.
− Fogalmam sincs kitől, hol hallottam: aki képes a rosszat elfelejteni, akiben megszépül a múlt, annak az idő szépíti meg az arcát?!
Egy alkalommal lebuktam, mivel munkaidőben a dekoráció anyagával készítettem a képeket, gondoltam minimum Karcsi bácsi, a dekoráció tiszteletben álló jóindulatú grafikai vezetője nem tehet mást, mint azonnal kirúg.
Az öreg a kezébe vett egy képet és a durva ősz szemöldökét kérdőn felhúzta, mint aki választ vár tőlem.
− Az emberek letagadnák az arcukat, − tereltem a lebukást filozófiai irányba −
a történetüket, a sorsukat. Igazságtalannak gondolják az elveszett gyermekkorukat, a félresiklott párválasztásukat, a gyötrelmeiket, a kudarcaikat, az elvesztett küzdelmeiket. Szeretnének kibújni a bőrükből, felébredni és azt mondani, hála istennek vége, szörnyű volt. Tudom, sokan vannak akik elítélik a retusált képeket, csalásnak, igénytelen szemfényvesztésnek tartják. Ám kevesen, nagyon kevesen értik a lényegét és kissé talán magukban sajnálják is azokat, akik igénylik a „hamisságot” , akik ez által kicsit elégtételt kapnak.
Az öreg lassan, biztos kézzel végig simította ráncos mutatóujjával az egyik képet úgy, mint aki a régi fénykép megsárgult felületén egy történetet olvasna, egy csendes, láthatatlan életet, amit az ember a másik arcán – és a saját lelkében – láthat.
− Amit csinálsz, az több mint retusálás, ez az elveszett önkép restaurálása.
A vidéki asszonyok nem a valóságot akarják visszakapni, hanem azt a pillanatot, amikor még hittek az álmaikban. Te pedig azt adod nekik, amit az élet nem adott meg, egy másik lehetőséget, egy másik arcot, egy másik történetet.
A természet tréfája – és az ember válasza
− A természet valóban furcsa humorral formál minket. Néha olyan arcot ad, amely ellentmond annak, amit belül hordozunk. Máskor az élet faragja át a vonásokat, és a tükör már nem azt mutatja, akik valaha voltunk.
A munkád éppen ezért különös, nem hazugságot gyártasz, hanem visszaadod azt, amit a világ elvett. A retus nem hamisítás, hanem egyfajta jóvátétel.
A múlt megszépülése és az arc átalakulása
A mondás, amit idézel – akárhonnan is jött – nagyon mélyre mutat. Aki képes a múlt fájdalmait elengedni, annak az arca valóban megváltozik. Nem varázslat, hanem valóság.
Aki belül békésebb lesz, annak a külsője is követi. Aki viszont hordozza a múltat, annak az arca is hordozza. Te az ecseteddel segítesz ezen. Mások pszichoterápiával, önismerettel, vagy egyszerűen az idő lassú múlásával próbálkoznak megváltoztatni önmagukat és az arcukat.
A fájdalmas, amit tehetséggel, jószándékkal sem lehetett megtenni a vágyat egy másik életre nem tudod kielégíteni, a sorsukat nem tudod átfesteni. Ez a fajta tehetetlen együttérzés az, ami a művészeket, írókat, alkotókat gyakran egész életükön végig kíséri.
Az öreg eltöprengett, majd kisvártatva folytatta a gondolatát
Lehet, hogy az arcot nem lehet teljesen átformálni, de a tekintetben mindig ott marad valami, ami nem hazudik: az ember belső története. És aki – mint te – képes vagy meglátni ezt a történetet a legfáradtabb arcok mögött is, az valójában nem retusált, hanem olvas.
A szégyen a művészet egyik legősibb témája. A szégyen az egyik legerősebb emberi érzelem. Nem véletlen, hogy a művészet története tele van: rejtett múltakkal, újrateremtett identitásokkal, idealizált önképekkel, és azzal a vággyal, hogy „másképp kellett volna lennie”.
A retusált fénykép ennek a legkézzelfoghatóbb, legintimebb formája. A festők évszázadokon át ugyanazt tették, kisimították a ráncokat, eltüntették a betegséget, nem festették meg a fájdalmat, a megrendelő arcát „méltóvá” tették a vászonhoz. A fotóretusálás csak folytatta ezt a hagyományt.
A „hamisság” az igazság
Aki elítéli a retusált képeket, az a felszínt érzékeli. Aki megérti, az a hiányt látja mögötte.
A retusált arc nem hazudik. Azt mondja, „Így szerettem volna kinézni, amikor még hittem magamban.” „Így láttam magam valaha.” „Így szeretném, ha emlékeznének rám.”
Ez nem hamisság, hanem vágy, és a vágy mindig igazabb, mint a tény.
A művészet szerepe
A művészet soha nem a valóságot ábrázolja, hanem azt, ami hiányzik belőle. A te munkád is ezt teszi, nem szépíted meg az életüket, de megmutatod, milyennek szerették volna látni magukat. Ez a gesztus nem kicsi. Ez a gesztus az emberi méltóság egyik utolsó menedéke.
Szégyellik az emberek a történetüket, mert a történetük nem olyan, mint amilyennek elképzelték. Mert a sorsuk nem igazolta vissza a reményeiket. Mert a világ nem volt kegyes hozzájuk. És a legtöbb ember úgy érzi, a múltja méltatlan arra, hogy lássák. A retusált kép ezért nem hazugság, hanem védelem.
A művészet nézőpontja
A művészet nem azt kérdezi: „Igaz-e?”, hanem azt kérdezi: „Mit árul el az emberről?”
A retusált arc azt árulja el, hogy valaki vágyott a szépre, valaki hitt abban, hogy lehetett volna másképp, valaki nem akarta, hogy a sorsa legyen az egyetlen arca. Ez mélyen emberi és elgondolkodtató.
Egy gondolat még, a művészet nem ítélkezik, hanem együtt érez.
A retusált arcok mögött nem hiúság van, hanem elveszett életek csendes gyásza. És te – az ecsettel, színes tintával – egy pillanatra visszaadod nekik azt, amit a világ elvett.
Ez nem hamisság. Ez a lehetőségedhez képest a legnagyobb kegyelem.