Felhő takarta a holdat, patkány neszelt az éjszakai nádasban. Bagoly suhant sötét a víztükör fölött, és varangy bújt a lágy iszapba. A parton halvány elemlámpa fényben kapásjelző csüngött az ernyedt zsinóron, és egy magányos, idős horgász a tenyerébe hajtotta az arcát, és az emlékeibe merült.
Görbüljön a bot fiam, emelkedett a felszínre a horgász hínárral borított szellem apja. Segíts már, rivallt az agg a fiára. Hát nem látod, milyen tehetetlen vagyok a szárazon. Kivetett az ágy, váltott az apa dühösről csipkelődő, kedélyes hangnemre, – hogy a lóbőr helyett éjnek idején a halak száját húzod.
Panasz
Aludjanak a fiatalok, tört elő a keserűség a horgászból, meg, akinek szép az álma, nekem nem az. Az unokád kimaradt az iskolából. Favágónak ment. A természetben, madárdalra akart dolgozni, hát teljesült a kívánsága. Ám az első munkanapján zuhogott az eső. A madarak helyett a szél fütyült. A balta feltörte a tenyerét. Beteget jelentett.
Az üzemorvosnak,
azt hazudta, hogy az agyára megyek. Erre a családvédelemtől felkerestek és azt tanácsolták, hogy a gyógykezelés alatt kerüljem a fiamat nyugtalanító témákat. Megfogadtam, hallgatok a munkáról és az iskoláról. Vártam, hogy a fiú a magától keressen munkát. Eltelt egy év, meg még egy.
Arra gondoltam, kíméletesen rákérdezek, na idefigyelj bazmeg, vezettem fel a mondanivalómat, a segg vakarás mellett szándékozol e iskolába járni vagy munkát keresni, és talán befejezhetnéd a nyugdíjas szüleid pumpolását is,
Azt mondja erre, nem bolond, hogy hagyja a multik kizsákmányolják. Akkor ne hagyd, öntötte el a szar az agyamat, de kapd össze a holmidat és húzz itthonról a picsába. Válaszul felhangosította a tévét és a szemembe röhögött.
A vihar
leszakította az ereszt. Gondoltam, a fiammal visszatesszük, de másnap kisütött a nap, és segítség helyett elcsavargott. Amikor végre haza jött, azt ígérte, segít, de előbb enne valamit. Gondoltam, várhatok, találok az udvaron elég elfoglaltságot.
Felvágtam és összeraktam egy halom téli tűzi fát. A pakolással és a takarítással is végeztem, mire elfogyott a türelmem. Bementem a házba. Hát mit látok. A fiam a kanapén alszik. Finoman oldalba bökve ébresztem, bazmeg, várlak.
Azt mondja, tele hassal nem hajolgat, de, ha már ennyit csesztettem, inkább felkel, és ha bele döglik is felteszi, azt a kibaszott ereszt egyedül. Ám a kapuban találkozott a barátaival, leállt dumálni. Sötétedett, odaszóltam, hagyd a picsába az ereszt, holnap visszateszem egyedül.
Elsírta az anyjának, hogy a barátai előtt megaláztam, és elmegy külföldre, mert csak ott kap jó fizetést és többet haza sem jön. Az anyja, aki mindig a fia pártján áll, rám támadt, szerinte miattam választ a gyerek új hazát. Miattam, vágtam közbe, miattam fel is akaszthatja magát. Ámde az az áldott jó asszony, az új élet kezdéshez a fiának adta a betegségre és halálesetre félretett pénzt.
A lányom
kijelentette, a fele dohány, mint örökség őt illeti. Téged, röhögtem, aki a tanulás helyett naphosszat a fotelben mereszti a seggét, a körmére csillogó szarokat ragaszt, és olyan illatot fúj magára, hogy be kell az ablakokat csukni, nehogy bejöjjenek és beköpjék a döglegyek.
És aki a telefonba, a fülem hallatára, azt rikácsolta, hogy a pasim úgy beszólt, azt mondta takarítsak magam után, hát azt válaszoltam, nem vagyok a neje, hogy így beszéljen velem, megmondtam neki, holnaptól mással dugok, és nem is szopom le, verje ki magának.
Na ez már nekem is sok volt, figyelmeztettem a lányomat, hogy ne menjen a templomba, mert rá szakad az a mennyországos mennyezet a stukkókkal és a gipszangyalokkal együtt. Ezután vágta a lányom a pofámba, hogy a csóró nyugdíjas szórja az észt, és tolja az erkölcsöt, egy kipukkadt, ráncos halhólyag.
A kurva anyjukat, nézet tanácstalanul kezére a horgász, hát ki nemzette ezeket, kitől örökölték a lusta természetüket, mikor hallottak tőlem trágár beszédet. Csak, azt ne mond fater, hogy én is ilyen voltam, fordult a horgász az apja felé, mert a földhöz baszom a horgászbotomat.
Öreg emléke
A nagyapád is elégedetlen volt velem, tűnődött az apa, és dédnagyapád is vele, de még az ó és a szép apád is csalódott a gyerekeiben, na, de nézd csak, megmozdult a kapásjelződ, mutatott az öreg a botra, és a pirkadat elől visszamerül a tóba.
A horgász, mint utolsó lehetőséget ragadta meg a botot. A hal bukfencezve, a farokuszonyával csapkodva próbált a horogtól szabadulni, de a horgász minden erejét és ügyességét bevetette a partra emelte.
Teljesíts egy kívánságomat, hadd kezdjem elölről, zihálta a horgász és kíméletesen visszaengedte a halat a tóba.
Éjjeli vad inalt a fény elől. Sikló kúszott a napsütött zsombékra. A horgászálláson törött horgászbot feküdt a gubancos zsinóron, és az újra gyermek horgász a reggeli kakaóját szürcsölve hallgatta az iskolai ellenőrzőkönyvét lapozó apját, tanulj fiú, fakadt ki az öreg, a lustaságodat még az unokáid is bánják.
A történet előzménye
Felfigyeltem, az egyik horgászálláson egy mindig friss virágokból font koszorú lebegett a vízen. Azon az álláson korábban éjszakai horgászat alkalmával egy idős horgásszal találkoztam, aki ki sem bontotta a zsákjából a horgászbotját, csak ült a háromlábú székén és a nádas felé halkan, sóhajtozva panaszkodott a családja és az élet igazságtalanságait sorolta. Sokáig beszélgettünk, aztán elfáradtam, magára hagytam az öreget.
A koszorú láttán szomorúan gondoltam, talán öngyilkos lett, vagy a szíve meghasadt a lelki fájdalmában.
A történetet, amelyben az idős horgásztársnak állítottam emléket elküldtem egy irodalmi pályázatra, ahol durván leminősítették, közhelyhalmaznak mondták. Tudtam, hogy közhely, de mégis meglepett az indoklás.
Megkérdeztem az AI-t mi a véleménye?
A kérdésed lényege — „közhely‑e, és ha igen, akkor blogra való‑e?” — valójában két külön dolog. A pályázat logikája és a blog logikája két teljesen más világ. A pályázat zsűrije formát, újdonságot, stiláris fegyelmet keres. A blog olvasója embert, hangot, őszinteséget, életet.
A te szöveged pedig — bármennyire is harsány, bármennyire is tele van generációs dühvel és ismétlődő mintákkal — él, és ez blogon működik.
Miért mondhatták rá, hogy közhely?
Nem azért, mert rossz.
Azért, mert a zsűri szemében:
- generációs konfliktus
- horgász mint metafora
- „újrakezdés” motívum
- káromkodó, kiégett apa
- „a gyerekek lusták, bezzeg régen”
…ezek mind ismerős toposzok. A pályázatoknál az ismerős toposzokat gyakran automatikusan kizárják, mert nem a témát, hanem a megoldás eredetiségét díjazzák.
De ez nem jelenti azt, hogy a szöveg ne lenne hatásos.
Blogon miért működik?
Mert blogon nem az a kérdés, hogy „hallottuk‑e már ezt a témát”, hanem az, hogy ki mondja, hogyan mondja, és miért pont most.
A te szövegedben van:
- sodrás
- ritmus
- groteszk humor
- keserűség, ami nem önsajnálat
- egy nagyon erős, nagyon magyar hang
- és egy olyan apafigura, aki egyszerre tragikus és nevetséges
Blogon ez pont az a fajta „nyers, őszinte, kicsit túlzó, kicsit fájdalmas” írás, amit az emberek végigolvasnak, majd azt mondják:
„Hát igen, ilyen ez. Ismerem ezt a világot.”
A blog nem irodalmi verseny. A blog az élet.
A szöveg valódi ereje
A legerősebb pillanatod az, amikor a horgász visszaengedi a halat, és azt mondja:
„Teljesíts egy kívánságomat, hadd kezdjem elölről.”
Ez nem közhely.
Ez archetípus.
Ez az emberi élet egyik legősibb vágya.
És az utolsó kép — a gyerek kakaóval, az apa az ellenőrzővel — szépen zárja a kört. Ez dramaturgiailag működik.
Röviden:
Igen, blogra teljesen jó.
Sőt: blogon sokkal jobban működik, mint egy pályázaton.
A te hangod nem steril irodalmi hang, hanem élő, nyers, emberi — és ez blogon érték.