Egy újságcikk utóélete
Idézet egy alföldi újságból: „Mindenkinek van valami dilije, de ha egy házaspárnál közös, akkor velük igazi kalandok történnek.”
Egy született alföldi pedagógus házaspár Petőfivel ellentétben nem csak csodálta, hanem meg is mászta a hegyeket.
Feleség elmondta: A hegymászás olyannyira a mániánk lett, hogy semmi sem tántorított el bennünket. Ha eltökéltük meghódítjuk azt a csúcsot. Minden évben tanítási szünetben hegyes vidéket választottunk pihenőnek. Így történt, hogy hetedik hónapos terhes voltam és elindultunk egy ifjúsági táborba nyaralni. Amint megérkeztünk a vasútállomás peronjáról megláttuk a fölénk magasodó meredek, sziklás hegyet.
Férj visszaemlékezése: Olyan erős kihívás éreztünk, hogy bőröndökkel a kezünkben, utcai ruhában és szandálban azonnal neki is láttunk megmászni. Persze az állomásról nem tudtuk felmérni a hegy magasságát és a meredekségét.
Feleség: Csetlettünk – botlottunk, bokrok ágába, fűcsomókba kapaszkodva kúsztunk, másztunk felfelé mire egy apró málló szikraperemhez értünk, ahol végre kifújhattuk magunkat és lenézhettünk a tátongó mélybe.
Férj: A panoráma lenyűgözött bennünket. Alattunk kanyargott a Duna és folyó másik oldalán is hívogatóan magas hegyek tornyosultak. Mi kellhet az alföldi ember boldogságához más, amikor körülötte csupa kihívás, megmászni kínálkozó hegyorom sokasodik.
Feleség: Az első ámulatból ocsúdva ráeszméltünk a sziklaperemről képtelenek leszünk tovább kapaszkodni, viszont a csomagokkal a kezünkben lehetetlen visszaereszkednünk a vasútállomás szintjére.
Férj: Térerő híjján telefonon nem tudtunk segítséget hívni. Kézenfekvő megoldásnak látszott óbégatni, kiáltozni, míg bele nem fáradtunk.
Feleség: Egy az állomásra tévedt turista meglátott és visszaintegetett, mire még hevesebben integettünk, remnélve majdcsak leesik neki a tantusz, nem örömünket jelezzük, hanem a szorult helyzetünkbe kiáltozunk segítségért.
Férj: A tűzoltók kosaraskocsival és létrákkal érkeztek és kimentettek.
Író: Gondolhatnánk, na ebből tanultak, de ennél nagyobbat nem is lehetne tévedni. A nyaralásuk azzal telt, hogy minden hegyet, dombot és buckát megmásztak a környéken és minden csúcson lefényképezték a panorámát. A képeken kivétel nélkül a felhők alatt csak bolhapiszok méretű háztetők vékony utak látszódtak.
Elgondolkodtat, mi hajthatja az embereket a csúcsok felé, miért nem maradnak kényelmesen ott, ahonnan nem kell hegyi mentővel lejönniük?
Mesterséges intelligencia: Ez a kérdés talán az emberi természet egyik legmélyebb paradoxona.
A csúcsra törekvés több, mint pusztán fizikai vágy, egzisztenciális ösztön. Az ember többre hivatott, mintsem elviselje a horizont korlátját. A hegy a határ, és a határ mindig kihívás.
A hegymászás jelképesen — három hajtóerő keveredik:
A kíváncsiság: látni, mi van a túloldalon. Ez az ősi ösztön, ami a barlangból kivezette az embert.
A bizonyítás: a csúcs a saját korlátaink legyőzése. Nem a hegyet hódítjuk meg, hanem önmagunkat.
A transzcendencia: fent lenni annyit jelent, mint kilépni a hétköznapból. A magasságban az ember átmenetileg megszabadul a föld súlyától — és talán a saját életének súlyától is.
A kényelmes síkság biztonságot ad, de nem ad történetet. A csúcs viszont veszélyes, de ott születik a kaland.
A pedagógus házaspár története ezért több, mint anekdota: az emberi szenvedély allegóriája. Ők valószínűleg nem csak a hegyeket akarták meghódítani, hanem a saját életük határait — a tanterem, a rutin, a kiszámíthatóság falait.
A hegy tehát nem a természet része, hanem belső táj. Aki felmászik, nem a magasságot keresi, hanem a pillanatot, amikor végre elhiszi, hogy képes volt rá.
Az alábbi filozofikus, irodalmi hangvételű esszé és novella arról szól, miért mászunk hegyet? Az írások nem adnak tudományos magyarázatot, csak az emberi természet mélyebb rétegeit kutató fantáziálás.
Esszé
De miért mászunk hegyet, ha le is kell jönni?
Az ember különös lény: ha meglát egy hegyet, nem a veszélyt látja meg először, hanem a lehetőséget. A csúcs nem csupán földrajzi pont, hanem ígéret. Ígéret arra, hogy egy pillanatra magasabbra kerülhet annál, ahol addig volt. A hegymászás ezért nem a lábak, hanem a lélek mozdulata.
A síkság biztonságos.
Ott nem történik semmi váratlan. A horizont egyenes, a levegő egyforma, a nap ugyanúgy kel és nyugszik. A síkságon élni olyan, mint egy jól ismert dallamot hallgatni: megnyugtató, de nem változtat meg. A hegy ezzel szemben kihívás. A meredek falak, a sziklák, a mélység mind azt kérdezik:
„Biztos vagy abban, hogy itt a helyed? Biztos vagy abban, hogy többre vagy képes?”
Aki elindul felfelé, valójában erre a kérdésre válaszol.
A csúcs felé vezető út mindig nehezebb, mint gondolnánk. A hegymászó előbb-utóbb eljut arra a pontra, ahol már nem a tájjal küzd, hanem önmagával. A fáradtság, a félelem, a bizonytalanság mind ott kapaszkodnak a bokájába. És mégis megy tovább. Mert a csúcs nem a hegy tetején van, hanem belül, abban a pillanatban, amikor az ember rájön: képes volt legyőzni azt, amitől félt.
A csúcsra érkezés mindig csendes pillanat.
Nem a diadal a fontos, hanem az a különös, tiszta érzés, hogy a világ egyszerre tágasabb és közelebb van. Aki fent áll, úgy érzi, mintha egy pillanatra kilépett volna a saját életéből, és felülről látná azt. A hegy tetején az ember nem több, mint lent volt — csak tisztábban látja önmagát.
És igen: le kell jönni.
A hegymászás törvénye ez. A csúcs nem lakóhely, csak átmeneti állomás. De aki egyszer fent volt, az már másként jár a síkon. A hétköznapok nem lesznek alacsonyabbak, csak értelmezhetőbbek. A hegymászó tudja, hogy a kihívás nem a hegy, hanem önmagunk korlátai.
Ezért indulnak el újra és újra azok is, akik már egyszer bajba kerültek. A veszély nem elrettenti őket, hanem emlékezteti: a csúcsért mindig fizetni kell valamivel. De amit ott kapnak — a pillanatot, amikor a világ fölé emelkednek — azt semmi más nem adja meg.
A hegy tehát nem a természet része. A hegy az emberi lélek domborzati térképe.
És aki megmássza, az nem a csúcsot hódítja meg, hanem a saját határait lépi át.
Novella
A hegy, amely nem várt rájuk
A lapősföldhívőknek a délibábos síkon a templomtorony az egyetlen megmászni alkalmas építmény, ahová a harangozón kívül csak kevesek jutnak fel. Így az alföldi ember szívét megdobogtató meredeken ég felé induló sziklás ösvény több mint látvány: csábítás, kihívás, ígéret.
A szóban forgó pedagógusházaspár Petőfivel ellentétben nem elégedett meg a távoli hegycsúcsok csodálatával. Leküzdhetetlen belső késztetést éreztek, hogy az ifjúsági táborból, ahol a nyári szünidőre utaztak, megmásszák a Dunakanyar összes csúcsát, és a csúcsokról lenézzenek a világra.
Mások a nyári szünidőben a Balatonhoz vagy rokonokhoz utaznak. Aki azonban a kihívást keresi, annak a magyar tenger kevés örömöt tartogat. A kalandvágyó Zebegény kies csúcsait választja. A férj állította a Dunakanyar „a magyar Alpok”, az asszony pedig — hetedik hónapos terhesen — úgy vélte, a magzatnak is jót tesz a magaslati levegő.
A személyvonat lassan, csikorogva gördült be a napsütötte állomásra. A házaspár odahaza elképzelni sem tudta, hogy már a peron fölé is ilyen meredek sziklák magasodnak. A hegy ott állt előttük, mint egy türelmetlen óriás. A szerpentinnek tűnő ösvény csábítóan kanyargott felfelé.
A házaspár szavak nélkül, bevált testbeszéddel is értette egymást.
A férj megnyalta a szája szélét.
Az asszony megigazította a babapocakját.
Csomagmegőrző híján, az elért csúcs nyújtotta boldogsághoz a bőröndök súlya jelentéktelennek tűnt.
Az ösvény eleinte kellemesen emelkedett. Aztán egyre meredekebben. A bokrok szúrós ágai beleakadtak a ruhájukba, a bőröndök kerekei elakadtak a kövek között. Ahogy egyre magasabbra jutottak, úgy tűnt, a nap is melegebben süt, és a gravitáció személyesen ellenük dolgozik. A férj az alsó szakaszon még viccelődött, később már csak fújtatott. Az asszony kezdetben mosolygott, aztán már csak kapaszkodott.
Nem néztek se le, se fel, csak remélni mertek, hogy előbb-utóbb felérnek.
Végül egy keskeny, málló sziklapárkányhoz jutottak. Ide már négykézláb kúsztak fel. Remegő lábbal felegyenesedtek a talpalatnyi helyen. Alattuk a hegy szakadékként tátongott. Előttük az út falban végződött. Nem volt tovább.
Szinte karnyújtásnyira előttük a mélyben a Duna keskeny szalagként kanyargott. A túlparton hegyek tornyosultak — csupa ígéret, csupa csúcs, csupa lehetőség.
Megpróbálhattak volna visszaereszkedni, de tapasztalták a szikla mállott, az utcai cipő talpa csúszott, a bokrok túl messze nőttek. A bőröndök gyilkos akadályok a szabad mozgásban. A férj először halkan szólt le a mélybe, aztán hangosabban, végül már mindketten kiabáltak, ám a hangjuk bele nem veszett a szélbe.
A vasútállomáson egy turista várakozott. A menetrendet nézegette, amikor észrevette a kétségbeesetten integető alakokat. Először azt hitte, örömükben integetnek. Visszaintegetett. Aztán elgondolkodott: ha ő lenne ott fenn, vajon integetne-e boldogságában? Vagy mégsem?
A telefonjáért nyúlt.
A tűzoltók kosara gyorsan emelkedett — a remény piros színű madara. A házaspár hálásan kapaszkodott a kinyújtott kézbe. Amikor végre biztonságban érezték magukat, felnéztek a sziklaperemre, és elborzadtak.
– Jövőben csak kijelölt útvonalon indulunk a csúcsra – jegyezte meg a férj, de a hangja és a lába még most is remegett.
– Ha az évismétlő diákjaim láttak, biztosan kárörvendve fogták a hasukat – tette hozzá az asszony, és megkönnyebbülten a méretes, súlyos bőröndökre pillantott.
Csatlakozó téma: A család, aki fenn maradt a hegyen