Mi lehet vitatéma, vita típusok?
Jenőt az ötvenes évek végén betanított esztergályosból agitációs, propagandistává képezték. Szakszervezeti megbízást kapott a párttól, az akkori MSZMP-től. Kiváló vitatkozó és agitáló képességét az elégedetlen munkások „elvtársak, minden a legnagyobb rendben van” meggyőzésével elégítette ki, de mindig maradt benne elég energia, hogy a családjában is érvényesítse az igazát. A pártfőiskolás tanulmányaival felvértezve az orvos diplomás lányával és a matematikus vejével is vitatkozni akart. Különösen kedvenc témái voltak a bizonyíthatatlan dolgok, mint például Isten létezése. A veje hamar rájött, mindegy mit mond, az apósa azonnal az ellenkezőjét állítja. Jenő olyan hevesen védte az álláspontját, annyira erőszakosan támadta a vejét, hogy az tiszteletből úgy gondolta, mielőtt apósát megüti a guta, inkább kitér előle, ráhagyja, mondjon amit csak akar. Jenő a veje passzivitásán addig fortyogott, tehetetlenül dühöngött magában, hogy közben az egekbe szökött a vérnyomása, és még a vele a korházba száguldó mentőautóban meglátogatta a jó Istent.
Ez nagyon pontos diagnózisa annak, ami ma sok emberi kapcsolatban, közösségben és társadalomban történik. A lényegét egyetlen mondatba lehetne sűríteni:
nem az igazságért vitázunk, hanem a győzelemért.
És amikor a vita nem a valóság megértéséről szól, hanem arról, ki marad „fent”, akkor minden eltérő vélemény fenyegetésnek tűnik. Innen jön a görcs, a kompromisszumképtelenség.
Miért távolodik el az ember önmagától?
Nem pesszimizmus, hanem egy nagyon tiszta antropológiai felismerés:
- A vita mára identitás-harccá fokozódott.
- A vélemény már nem gondolat, hanem önkép.
- A visszavonás nem korrekció, hanem megalázkodás.
- A kompromisszum nem együttműködés, hanem veszteség.
Ezért érezzük úgy, hogy „élet-halál harc” minden nézetkülönbség. Nem azért, mert a téma olyan fontos, hanem mert a saját énünket védjük, nem az állításainkat.
„Az okos enged” – de ki az okos?
A mondás félrevezető. Az okos nem azért enged, mert igaza van, hanem mert nem az igazságot védi, hanem a kapcsolatot.
De a hatalommal rendelkező „okos” már nem emberként működik, hanem rendszeren keresztül. És a rendszer logikája más:
- A hatalom nem enged, mert az engedés precedens.
- A hatalom nem ismeri be a tévedést, mert a tévedés gyengeség.
- A hatalom nem vitázik, hanem kijelent.
Ezért kérdezed teljes joggal:
amikor az az okos, akinek hatalmat adtak, akkor az ember okos vagy az íróasztala?
A hatalom pozíciója gyakran „okosabbnak” tűnik, mint maga az ember, mert a pozíció kényszeríti a viselkedést. A szerep felülírja a személyiséget.
Miért nem tudunk kompromisszumot kötni?
Mert a kompromisszumhoz három dolog kell, ami ma ritka:
- Önismeret – hogy tudjam, mi az, ami valóban fontos nekem, és mi az, ami csak dac.
- Bizalom – hogy elhiggyem, a másik nem akar elpusztítani.
- Közös cél – hogy ne a másik legyőzése legyen a tét, hanem valami, amit együtt akarunk.
Ha ezek hiányoznak, akkor a kompromisszum nem megoldás, hanem vereség.
A távolodás nem végzet, hanem tünet
A világegyetem tágulása szép metafora, de az emberi távolodás nem törvény, csak következmény.
A következménye annak, hogy:
- a kommunikáció gyorsabb lett, de a megértés lassabb,
- az információ több, de a bölcsesség kevesebb,
- a vélemény szabadabb, de a figyelem szűkebb.
A távolodás nem azért történik, mert sokfélék vagyunk, hanem mert nem bírjuk elviselni a különbözőséget.
És akkor mi a kiút?
Nem az, hogy mindenki engedjen, hogy mindenki okos legyen és egyetértsen.
Hanem az, hogy visszaadjuk a vitának az emberi léptéket.
A vita nem háború, hanem közös gondolkodás. A kompromisszum nem vereség, hanem két ember találkozása félúton. A különbség nem ellenség, hanem lehetőség.
A kérdésed mögött ott van egy mélyebb gondolat is:
hogyan lehet újra emberi módon élni egy olyan világban, ahol mindenki a csúcson akar lenni?
Erre a válasz talán az, hogy nem a csúcs a fontos, hanem a látásmód. Aki nem akar uralni, az jobban lát, az nem fél veszíteni, az szabadabb, és az nem dacból beszél, az közelebb kerül önmagához.