A csendes igazság
Vannak emberek, akik nem vállalják a véleményüket.
Nem azért, mert félnek — hanem mert túl jól ismerik a következményeket.
Ők azok, akik tudják, hogy egy ártatlan, elejtett, véletlenül született mondatfoszlányból is kitörhet egy pusztító világháború.
Hogy a „szerintem” és a „talán” után már csak egy lépés a „te kinek a pártján állsz”,
és a következő a „a hallgatás beleegyezés” vagy „vétkesek közt cinkos, aki néma„.
Ezért inkább tűrnek és csendben maradnak.
A hallgatásuk nem üres beszéd: a kimondatlan véleményük árulkodó, bennük sorakozó érzések, mint egy groteszk színtársulat megölik a lelket, felemésztik az embert.
A „nem mondom ki, mert úgyis félreértik” vélemény: a színpadon egy kövér, szuszogó figura, aki a paraván mögött ül, és minden alkalommal felhorkan, amikor valaki hülyeséget beszél.
De sosem szól közbe — csak sóhajtozik, mint akinek nem újság, mint aki már mindent hallott és látott.
A „nem érdemes vitatkozni vele” vélemény: egy vékony, ideges semmit mondó alak, aki minden mondatra felkapja a fejét, majd gyorsan visszadugja a kabátja alá, mert érzi, hogy ha megszólalna leugatnák.
A „tulajdonképpen igazad van, de nem fogom kimondani” vélemény: egy elegáns, bajszos úr,
aki udvariasan meghajol, majd visszasétál a színfalak mögé a háttérbe, mert tudja, hogy az igazát kereső úgysem tud mit kezdeni a rátalált igazával.
A „nem akarok megbántani senkit” vélemény: egy túlságosan is kedves, kissé kényelmes figura, aki minden mondatot háromszor megforgat a szájában, majd végül rágás nélkül egyben lenyeli.
És ott van a legfurább alak: a „kimondanám, de minek” vélemény. Ő egy fáradt bohóc,
aki már sok vitát látott. A zsebében ott lapul a véleménye, szépen összehajtva, mint egy régi térkép, de tudja, ha közreadná senki sem tudna eligazodni rajta.
A hallgató ember belső világa tehát nem üres, hanem többkarakteres, groteszk színtársulat, amely minden pillanatban készen állna a fellépésre, de a rendező — a tudat — úgy dönt, hogy ma sem lesz előadás.
Mert minek. A közönség úgyis csak a saját hangját akarja hallatni, a kritikusok úgyis félreértenék, és a díszlet is összeomlana az első felvonás végére.
Így hát a vélemények maradnak a háttérben, szipognak, dünnyögnek, néha egymásra kacsintanak, és várják, hogy egyszer talán eljön az a ritka pillanat, amikor az épeszű érveik nem a süket füleken kopogtatnak.
Addig pedig a csend marad a főszereplő. És a csend — furcsa módon — néha sokkal beszédesebb, mint bármelyik dörgedelmes igazság.