Magányos, egyedül bolyongó csillagok vagyunk, amolyan pisla fények az intergalaktikus rengetegben.
Téveszmék és a félreértések káosza valamikor régen kivetett bennünket a rendszerből, és azóta sodródunk a minden mindegy légüres térben.
Köszönjük így is jól megvagyunk. Szabadságunk korlátozott, de még maradt benne véletlenszerű, kiszámíthatatlan, meglepő. A világegyetem gigászi erői gyúrják és algoritmusba préselik a valóságot, — ahonnan a nagy szellemi tér, a képzelet, a fantázia kívül reked. A kitaszított törvényteleneken a fizika szigora uralkodik. A vonzás és taszítás bénító. Távoli bolygók, galaxisok szövevényes gravitációs hálócsapdája tart bennünket, kiszolgáltatottakat fogva. Tehetetlenül, látszólag talán ellenállás nélkül, irányíthatatlanul sodródunk, de ennek megítélése csak nézőpont és viszonyítás kérdése. Súlyos teher a súlytalanság. Ami vitathatatlan, de nem vigasztaló, rabul ejtőinkkel együtt száguldunk a véges-végtelen univerzumban a megsemmisülés, (és vagy) az újrakezdés felé.
A világegyetem magányos tanúi, amolyan kívülálló belső megfigyelői lettünk. Az örök éjszakai fagyban vagy plazmahőben izzó lélektelen világban távoli fényekből táplálkozunk, befogadjuk és visszatükrözzük. A múltunk és jelenünk megpecsételődött. Talán a jövőben, egyszer, valahol, egy távoli bolygón felfigyelnek ránk, de ha nem, hát az sem változtat a lényegen.