A „sorsérzet”
Amikor valakivel találkozunk, és hirtelen úgy érezzük: „ennek oka van, nem lehet másként„. Az érzés többnyire nem a másik emberből indul ki, hanem belőlünk.
A lélek néha így jelzi: valami hiányzik, valami változni akar, valami megérett bennünk és valami új irányt keres
A másik ember ilyenkor tükör, nem útitárs.
A sodródás a remény mozgása
A sodródás nem gyengeség, hanem az a pillanat, az az állapot, amikor az ember megengedi magának, hogy:
- kíváncsi legyen
- nyitott legyen
- merjen hinni valamiben
- merjen kockáztatni
És a remény mindig kockázatos.
A csalódás nem azt jelenti, hogy tévedtél
Nem a másikról szól, hanem arról, hogy:
- a belső igény nagyobb volt, mint a valóság
- a másik nem ugyanabból a mélységből érkezett
- a találkozás csak egy pillanatnyi rezonancia volt
- a közös út csak benned létezett
Ez nem kudarc. Ez információ.
A lélek így tanulja meg, hogy mi az, ami valódi, és mi az, ami csak vágy.
A „sorsnak hitt” találkozásoknak mégis van értelmük
- megmutat valamit magadból
- felszínre hoz egy igényt
- elindít egy belső mozgást
- tisztítja a látást
- közelebb visz ahhoz, amit valóban keresel
A sors nem mindig a másik ember. Néha a sors az, amit a másik ember előhív belőled.
A közös út sokszor nem vezet sehova – és ez rendben van
A legtöbb ember, akivel találkozunk, nem útitárs, hanem:
- jel
- irány
- kérdés
- próba
- tükör
A valódi útitárs ritka. És épp ezért értékes.
Utolsó gondolat
A sorsérzés nem tévedés, hanem érzékenység. Az a fajta érzékenység, amely látja a finom jeleket, észreveszi a rezdüléseket, és képes hinni abban, hogy a világ néha üzen.
A csalódás nem azt jelenti, hogy rosszul éreztél valamit. Csak azt, hogy nem ott volt a történet vége, ahol hitted. És ez sokszor nem elvesz, hanem tisztít.