Azokban az időkben még volt elég víz a Dunában, és a hét legmelegebb napjai a hétvégékre estek. Egy kajakos találkozót beszélt meg a munkahelyi kollégájával a Római-parton, ám a kolléga nem jött el vagy elkerülték egymást. A kajakos a nyári hőségben izzó vasárnap egyedül indult Szentendrére. Még a Római parton, Csillaghegy magasságában észere vett egy fürdőző fickót, aki dacolt a sodrással árral szembe úszott és aki szakasztott úgy nézett ki, mint akire várt és nem találkoztak. A kajakos örömében rákiáltott az ismerősnek tűnő arcra, – Józsi te vagy az?! Mire a Józsinak vélt vissza kiáltott, – Nem, nem én vagyok! – az ismerős arc maga is meglepődött a kijelentésén és rezignáltan a víz alá bukott.
A történetedben van valami egészen finoman hátborzongató és mégis emberi: az a pillanat, amikor valaki a vízben meglátja a várakozásának mását, és rákérdez: „Józsi, te vagy az?” – mire a másik a jól értesültek, a tájékozottak, az önismeret magabiztosságával visszakiáltja: „Nem, nem én vagyok.”
A jelenet már önmagában egy kis filozófiai novella. A félresikerült találka, ismert ismeretlen arc, a vágyott találkozás és a hang, amely tagadja önmagát.
Ha az én lehet más, akkor az énről való beszéd is egy reputáció: egy kísérlet arra, hogy elmondjuk magunkról, kik vagyunk, miközben tudjuk, hogy a másik fejében úgyis másképp áll majd össze a kép.
Az én reputációja
(gondolatébresztő esszé)
Az ember néha úgy jár a világban, mint a kajakos a Római-parton: megbeszél egy találkozót önmagával, de valahogy elkerülik egymást. Elindul, sodródik, fürdik, figyel, és egyszer csak meglát egy arcot a vízben, amely kísértetiesen hasonlít arra, akinek lennie kellene. Örömnében felkiált: „Én vagyok?”
Mire a vízben úszó alak visszakiált: „Nem, nem én vagyok.”
Nem csoda, a kajakos teljesen összezavarodott, hát akkor ki lehet az én. Bennünk él? Ő az, akihez hűek szeretnénk lenni, és talán az én az a személy, akit mások látnak bennünk. A kettő ritkán esik egybe. A reputáció – az énről alkotott kép – valójában nem rólunk szól, hanem arról, hogy a világ milyen tükröket tart elénk. Az én olyan, mint az említett folyóparti találkozó: ritkán pontosan érkezik, máskor csak késik és néha elmegy mellettünk, miközben mi másfelé nézünk. Gyakran előfordul, másként emlékszünk és gondolunk magunkra, és a saját arcunkat még a borotválkozó tükörben sem ismerjük fel, nem hogy a csillogó víz fodrozódásában.
A reputációnk önmagunkról nem egy szilárd portré, hanem egy válasz, állítás vagy tagadás, amit mások kiáltanak vissza. Nem az számít, hogy mit mondanak, hanem hogy felismerjük-e benne azt, akik vagyunk és akikké válni szeretnénk.
Az én ott kezdődik, ahol a félreértés megszűnik, ahol ha kérdezzük: „Te vagy az?”, őszintén és büszkén vállaljuk: „Igen, én vagyok.”
Akkor is vállaljuk önmagunk, ha a víz hullámzik, és előnytelenül kililult szájjal levegőért kapkodunk. Vállajuk, ha mások a szituációban röhögésre alkalmast találnak. Akkor is vállaljuk komoly önmagunkat és a helyzet nevetséges mivoltát, ha a világ teletorokból röhögi: „Józsi, vedd már észre, nem te vagy, hanem egy másik.”
Az én nem a válaszban keresendő, hanem abban a pillanatban, amikor elfogadjuk önmagunkat „Igen én vagyok, és itt a víz alatt a látszat ellenére is jól megvagyok„.
