családi eredetmítosz
Ősök legendája, az emberiség első összefüggő mondatai alighanem a vadászat sikeréért könyörgő imák, illetve kívánságok — törjön ki a mamut nyaka — vagy a sámán esküje, miszerint — kapcsolatban állok az istenekkel, és a törzsfőnök kérdése — ki ette meg a mamutmájat — válaszul a konok tagadók — nem mi tettük.
Kivételnek gondolom a félmajom őseimet, akik nem lehettek elég agyafúrtak a tűzcsiholó vagy a papi méltóság betöltésére, ők vadászat után egyszerű kurkászással múlatták a szabadidejüket. A kézműves kőpattintás egyenes következménye a szerszámhasználattal kapcsolatos beszédkultúrájuk bővülése.
A szókincsük sajátosan a szitkozódásra koncentrálódott, amikor is, ha rávertek a kőbaltával az ujjukra vagy megvágták a kezüket egy éles kagylóhéjjal, miközben a zsákmányt nyúzták, vagy beleléptek egy hegyes tüskébe, illetve kurkászás közben elvakartak egy pattanást elhagyta az ajkukat néhány keresetlen kifejezés, ezt a rossz szokásukat akaratom ellenére a genetikai kincsestáramban őrzőm és a mai napig ápolom.
A szóban forgó boldog együgyű időkben, amikor az embereknek még a túlélés és a fajfenntartás volt a fő céljuk egy kis létszámú embercsoport élt a mai Bakony hegység aktív tűzhányókból álló szigetein. A csoport tagjai többnyire halászó vadászó férfiakból és gyűjtögető asszonyokból, valamint vásott rossz gyermekeiből szerveződött. A törzs élén az önjelölt varázslóval, aki nem volt mindenben őszinte.
Varázsló
A vadászok és az asszonyaik különc bolondnak tartották, ugyanakkor tisztelték is — mert a bizonytalanságban szükségük volt lelki támogatására, reményre és a túlélés érdekében akár hamis ígéretekre is. Olyanokra, mint — Az idei éhínség lesz az utolsó, meglátjátok utána eljön a hepaj. — Mindenki tudta, soha sem jön el, csak az egyik szűk esztendő követi a másikat.
Megjegyzem, a folyamat a mai napig változatlan, csak a vulkánok parazsa hunyt ki, majd marhalegelővé változott a tenger és a varázsló avanzsált pappá vagy politikussá.
A „kőbalta‑retorikája”
A beszéd legkorábbi funkciói: könyörgés, félelem, hatalom
A nyelv első összefüggő mondatai valószínűleg tényleg nem információt, hanem vágyat és félelmet fejeztek ki, mint „Legyen sikeres a vadászat.”, „Ne vigyék el a szellemek a gyerekeiteket.” „A törzs maradjon együtt.”
Említésre érdemes; az angol kutatók szerint a humor az emberiség előszobájában is ott tartózkodott, amikor is a nyelv még csak makogás és a gondolat is csak szótő mozaikokból állhatott. Az első humoristák, stand up comedy viccei hangutánzó szavak lehettek, (csak illusztrációként) amitől az akkori újszülötteknek is tele volt már a hócipőjük a „Mit mond a fa, ha villám csap bele? – Azt, hogy „reccs!”.
A beszéd kezdetben rituális eszköz volt, nem logikai. A rítus pedig mindig tartalmaz egy kis túlzást, egy kis fenyegetést, egy kis ígéretet — vagyis a retorika ősi magját.
A sámán mint az első „szónok”
A sámán szerepe kettős volt: gyógyító, aki reményt adott és hatalmi figura, aki félelmet keltett.
A hamis ígéret és a riogatás aggodalom megjelenési formája, sajátos társadalmi technológia. A közösség összetartásához kellett.
A sámán volt az első, aki felismerte:
a valóságot nem csak megélni lehet, hanem megmagyarázni is.
És ahol magyarázat van, ott már ott a torzítás lehetősége.
A tagadás mint ősi önvédelem
A „nem én voltam” valószínűleg az emberiség egyik legkorábbi mondata. A bűn, a hiba, a véletlen sérülés mindig szégyent hozott a törzsre. A tagadás pedig nem erkölcsi hiba volt, hanem túlélési stratégia. A retorika tehát nem a szónoklattal kezdődik, hanem a felelősség elhárításával.
Őseim árnya…
Szerszámhasználat közben elvágott ujjak, a kagylóhéj okozta sebek, a tüskék, a mezítlábas élet. Ők nem logikára érzelemre ható retorikával éltek, hanem hangos, őszinte felkiáltásokkal: „Au!”, „A fenébe!”, „Basszameg”
Ez a fajta beszédkultúra megelőzi a manipulációt. A tehetetlen indulat nem hazudik. A kőbalta törvénye nem engedi a ködösítést. A tüske nem tárgyal.
Az ősök nyelve a valóság nyelve volt: közvetlen, testközeli, torzításmentes.
A nagy ív: a retorika útja a tűz körétől a parlamentekig
A hamis állítás retorikája tehát nem civilizációs romlás, hanem civilizációs melléktermék. Minél bonyolultabb a társadalom, annál több a szerep, a maszk, a narratíva. A beszéd elszakad a testtől, a fájdalomtól, a közvetlen tapasztalattól. A szavak önálló életre kelnek.
Hogy az okfejtésem kapjon egy kis személyes attitűdöt is, elmondom
A törzsben élt egy család, (történetesen az őseim). Feltételezem, nem lehettek magas törzsi beosztásra alkalmasak, talán mert máig képtelenek vagyunk a képmutatásra és kitartó hazudozásra.
Ha valaki akkoriban megkérdezte az eleimtől — Ki hagyta elaludni a tüzet? — Ők bizony, ha nem is büszkén, de bevallották — Mi voltunk. Ha azt kérdezték, — Az éjszaka leple alatt a sötétben ki rágta le a füstölt mamutcombot? — Ők azt is bevallották – Mi voltunk.
A törzs
tagjai együgyűségnek vélhették az őszinteséget, ám mind e mellett szokatlannak, és talán tiszteletreméltónak is tarthatták.
A legősibb emberi társadalomban is alap játékszabály: aki nem partner a bűnben, aki soha nem bújik ki a felelősség alól, az megátalkodott, megbízhatatlan az nem társadalmi lélek. Aki nem magyarázkodik, nem mentegetőzik az bizony örüljön, ha megússza megkövezéssel vagy számkivetettséggel. Szerencsére őseimet a jóember gyanúja is elkerülte. Ezeregy hibájuk lehetett, ám az egyik vétkükkel, nem dicsekszem de megemlítem, hadilábon állhattak az isteneikkel. Gyakran őszintén, szívből fakadón szitkozódhattkat, — hogy „az isten tegye valahová”, a „mennykő csapjon bele” vagy a „hernyók rágják meg„.
Sajnálatos módon mindig munka közben érte őket baleset. A génjeim megőrizték a tapasztalás fájdalmát, ezért alapos megfontolásból, szigorú aszkéta önkontrollal és az örökítő anyatermészet jóvoltából legalább két lépés távolságot tartok a fizikai munkától.