Azon a novemberi vadászhétvégén korom sötét, dermesztő hideg volt. A szél havat vágott az arcomba a szélesre tárt lépcsőház ajtajában. Bosszú jókedvvel lökött félre és csaholva adta hírül a panellakások puha melegében fülelő kutyatársainak a hírt. − Ünnep van! − Vadászni megyünk! Amíg az autóba raktam a csomagokat a fagy szederjesre csípte az arcomat, vörösre festette a fülemet és az orromat. A pokolba kívántam a hideget és a téllel járó sötétet, a síkos bosszúságokat.
Hajnali félhatkor az utcai kandeláber fénynél számba vettem, mit hagyhattam otthon. Bosszú “hopp” vezényszóra beugrott a csomagtartóba, elhelyezkedett és érdeklődő pofával várta az indulást.
A sokrétegű ruhában alig bírtam a kormányhoz ülni. A vastag két zoknival felhúzott gumicsizma alig fért el a pedálokon.
A dermesztő hideg ellenére, több mint száz puskás jött el. jókedvűen ugratták egymást, pedig néhányan túllehettek, már a hetvenen.
Mire kivilágosodott és a hóesés is elállt. Előkerültek a táskák és zsebek rejtekeiből a hazai mérgesek. Kutyás társam magozott szilvapálinkával kínált.
− A jóisten, örömében találta ki ezt az italt! – köszöntem nyögve. Az első korty, gyötrelmesen égette a torkomat és a gyomromat is, de aztán tényleg kellemesen átmelegített.
Az „indul a vadászat” kürtjel után traktor vontatta pótkocsira ültünk. Mint a tokiói metrón a platóajtót csak kívülről, erős taszigálás után lehet becsukni. A bordáim között néhány puska csöve, hátamban egy elemózsiás zsák, az oldalamba balról egy fellépő vas feszül.
Hegyen, völgyön, erdőben kanyargott alattunk a zökkenőkkel teli út. Egy fasor mentén végre megálltunk.
Leemeltem Bosszút a platóról és ahogy leért a lába a havat harapva a többi kutyával kergetőzni indult.
“A távolban lompos, bús kutya csaholt”, de ez a táj nem volt vad fájdalom, hanem csupa vidámság, élet. A szántásban nyulak kergetőztek, napfürdőztek. Őzek futkároztak a vakító havon. Verebek cikáztak, majd galambok húztak felettünk a tanyák felől a városba. Egy bagoly szállt fel a kukoricásból, és egy befejezetlen kört leírva halkan tovább suhan.
− Vegyük fel a távolságot! − Indul a hajtás! – Tölts, van! − Csak a kakast! – kiáltások hallatszottak.
− Baloldal összeért!
Lövések innen-onnan.
− Kevés madár esik – panaszkodik a hajtásvezető.
− Emberek! Tapossák ki a csicsókást! – Jobboldal ne maradjon le! – Tartsuk a távolságot! – Lassabban a baloldalon! – vezényszavak innen-onnan.
− Sok a dudás – zsémbelődik mellettem egy öreg.
– Megy a kakas!
Puskaropogás. Egy fácán, magasra szárnyal, majd tovasiklik.
− Sok sikert kakaska! – emelem felé a kalapom.
Bosszút fegyelmezetten végezte a munkáját. Az első hajtásban két kakast találnunk.
A második hajtás eseménytelenségét egy vakmerő nyúl töri meg. Kihívóan bevárja a pásztázó kutyákat, majd uzsgyi.
Bosszú csatlakozott a csaholó falkához. Éppen a mondtam volna egy cifrát, de feladta a nyúl üldözését és bűnbánóan vissza ült a lábhoz.
A harmadik hajtásban felgyorsultak az események. A puskásokon eluralkodott a lő düh. Egy madárra többen is lőttek. Nem engedték felrepülni, kapásból tüzeltek. A leesőért a azonnal rohantak, nem várták meg a kutyákat. Egy szárnyazott kakas a lábán inalt. Az üldöző vadász dühösen utána lőtt. Nem találta el. Káromkodott.
Egy kutya tollazott egy sebzett fácánt.
− Fogod, hozod, pucolod! − összetett parancs, magyarázza elnézést kérően a gazdája.
− A körbe ne lőj! − Kiértünk! – kiáltják, a szélekről.
– Üríts, van!
Vége a vadászatnak. A terítékhez sietünk. Egy róka is terítéken fekszik.
− Sapkát le! – rövid tiszteletadás vadnak és vadásznak.
Kicsi a teríték, nem jut mindenkinek.
Nem is bánom, hogy nem kapunk a kompetenciából.
− Bosszúval gyakorolni jöttem!
Karácsony hajnalán elhagyva a főút letakarított biztonságát, havas mellékutakon gödröket, hóbuckákat kerülgetem. A falu határában a téli fagyos hajnali homályból temető sejtelmes körvonala bontakozott ki. mécsesek pislákoló fényében fejfák szemrehányón meredeztek a derengő ég felé. A lángocskák dacolva az elmúlással és a faggyal, mint apró lidércek fényárnyék játékot vetettek a hallgatag keresztekre.
A temető drótkerítése mellet a földekre vezető dűlőúton vadászok és hajtók gyülekeztek.
A kutyák, többnyire magyar vizslák a vadászok körül kergetőztek. Az egymásnak ismeretlen kutyák fenyegető vicsorgással jelezték az alkalmi falkában elfoglalni kívánt rangot. Amelyik kutyának a fogak csattogtatása, morgás kevés volt a meggyőzéséhez, azok számára a kanok testbeszéddel, az izmaik feszítésével, oldalazó körzéssel, hátszőr borzolásával próbáltak a dominanciájuknak egyéb jelét adni.
Kissé távolabb vékony színes kabátokban, félcipőben, fedetlen kócos fejű nők és férfiak, a hajtók várakoztak. Öltözékük nem volt az alkalomhoz illő. Egyik-másik kezében husáng, ócska lábas, vagy fedő. A hideg ellenére, na meg a házi főzésű, többlépéses pálinka hatására jókedvűen bokáztak. Mélyeket szippantottak a körmükig égett cigarettáikból. Durva tréfákkal ugratták egymást. Tele szájjal és hiányos fogakkal röhögtek.
Elgondolkodva nézhettem a hajtókat.
− Ha ez a vadászat elmaradna – jegyezte meg halkan egy helyi vadász −, a hajtók közül sokaknak nem jutna hús a karácsonyi asztalára.
− A grófi időkben karácsonykor vadhúst, krumplit és néha zöldséget is osztottak a falu szegényeinek. Ezt a hagyományt az „átkosban” is folytatták. Most is ezt a jó szokást kívánjuk feleleveníteni – egészítette ki a vadászatvezető.
− Na meg ezzel a gesztussal is megpróbáljuk csökkenteni az ünnep előtt megszaporodó „szociális” vadorzást. – szolt hozzá valaki.
Kivilágosodott, mire megérkeztek a külföldi vendégvadászok.
− Az előző év decemberében ugyanitt ezren felüli terítéket lőttek − emlékeztet egy vadőr.
− Na, emberek! − törte meg az alábbhagyó beszélgetések csendes moraját egy hivatásos vadász, aki köré a hajtók csoportosultak.
− Standállásos vadászat lesz. Először az almást hajtjuk meg! – mutatott a hegyoldalfelé a vadász. − A társaság másik fele a kukoricás szélén várakozik, és amikor jelt adok, ők is a kibocsátó felé indulnak, ahogy azt tegnap megbeszéltük.
− A töltögetők figyeljék a sorszámokat és a lőállásokat! – intett a vadászatvezető. – A kutyásvadászok, a szedők a lőállások között és mögött várakozzanak. A vendégek is elfoglalták a helyüket!
A vadászat vezetőjének kürtjelére megindult a hajtás.
Várakozás teli percek következtek, majd messziről a tyúú, hess-hess, brrrr kiáltások. Hajtás életre-halára oratórium kereplőkre, furkósokra, konyhai instrumentumokra, valamint vadászfegyverekre komponálták. A kórushangjain az artikuláció legcsekélyebb jele sem volt felismerhető. A borissza basszust időnként túlharsogta egy távoli kappan sivítása. Kárörvendő röhögések, és a rózsabokrok tüskéjével hadakozók káromkodása színesítette az előadást.
A pogány lárma eredménye nem is maradt el, egykettőre megjelentek az első lágyabb dallamokat kedvelő fácánok a magasban.
Piff-puff, dirr-durr minden felől.
A kutyások kara is kitett magáért.
− Lilike! Lilike! Hozzám!
− Dobó, tovább!
− Pitypang balra! Cinke jobbra! Piszke előre! Bosszú, ott keresd! – csatlakoztam a hangoskodókhoz, miközben kézzel és síppal próbáltam irányítani a kutyámat.
− Fogod! Hozod! Pucolod! – kontrázott egy reszelős hang valahonnan a hajtók sorából, röhögve.
− A kúrva anyád! Gyere ide!
− Alex! Alex! Hozzám!
Vérfagyasztó kiáltások, velőtrázó sípolások.
− Mit, csináltál? Adod ide! – visított egy lány.
− Csak tudnám, hogy merre van az a dög? – töprengett hangosan egy magára hagyott kutyás szedő. − Ott van! Gyere! Hozzám! Jó kutya. Gyere, hozd!
Gyorsan telt az idő, az egyik hajtás után, megállás nélkül következett a másik. Hullottak a madarak.
A vadászok standokat cseréltek. A rövid szünetben elgondolkodtam – vajon mit keresek itt? A fácán húsát nem szeretem. A kompetenciában kapott madarakat elajándékozom. Gondolataim, talán a fáradságtól, talán a hajtók tájszólása miatt az időben messze kalandoztak.
− Ennök az ebnők eszö van! − Ez tunna doguzni! – kezdte Bogáncs tenyésztője a nagyszüleim felé intézet beszédét. Anyám és apám válófélben. A húgom az apámmal, én az anyámmal, illetve a nagyszüleimmel laktam. Anyám fontos, elfoglalt vezető volt egy külkereskedelmi cégnél. Keveset találkoztunk. A napok nagy részét a velem egykorú külvárosi kis csibészekkel, iskolakerüléssel, csavargással töltöttem. A nagyszüleim sokat keseregtek miattam vagy anyám miatt. Ismerőseink azt javasolták, vegyenek nekem egy kiskutyát. A kutya társasága átsegíthet a nehéz időszakon.
Az első találkozásunkra úgy emlékszem, mintha most történt volna. Egy csillogó szemű, selymes bundájú, fekete puli volt. A pofája mintha mindig nevetett volna. Úgy éreztem elválaszthatatlanok leszünk. Fogadkoztam magamban, nem hagyom el soha és mindig gondoskodni fogok róla. Talán azt is megígértem, jobban fogok tanulni.
Bogánccsal, mert ezt a nevet adtam neki, rengeteget futkároztam a közeli Népligetben. Talán többet is, mint kellett volna. Az osztályzataim siralmasak maradtak, amit a tanáraim a kutyás csavargásaimnak tulajdonítottak. A nagyszüleimet akaratom ellenére dilemma elé állítottam. − Kutyával, vagy kutya nélkül?
Egy borús, nyirkos reggelen Bogáncs tenyésztője és két idegen kopogtatott az ajtónkon. Kutyám az érkezésüket, már jóval előbb éktelen ugatással, keserves szűköléssel jelezte. Talán a kabátjuk birka szagát érezte messziről.
Bogáncs egy birkahodályban született. Az idegenekről áradó szag az anyját, testvéreit juttathatták az eszébe. Talán a génjeibe bevésődött régmúltat, terelőkutya őseinek emlékét sejdíthette fel benne.
Nagyanyám a birkásokat a szobaasztalnál hellyel és itallal kínálta. Ők hosszasan méltatták a magyar pásztorfajtákat, a pulik képességét, terelő hajlamát, munkabírását.
− Ez a két derék pászturembör, majd mögmondja keeknek érdemes é foglalkuzni velö, vagy söm – veregette az egyik birkás a másiknak a vállát.
− Én azt mondum keeknek, csak az szaporodjék e közt is, amék nem röst. – kortyolt nagyanyám kínálta pálinkából a vállon veregetett. − Igazam van é?
− Ugyi, megmondtam, ért ez az ember a puliho.
Bogáncs a beszélgetés alatt az asztal alól időnként ki-kisandított és hol engem, hol jövevényeket fürkészte. A pásztoremberek nyugodt viselkedése egyre inkább megnyugvással, bizalommal töltötte el. Acsarkodása lassan alább hagyott. Egy-egy elfojtott szűkölés és nyaffintás után elhallgatott. Úgy tűnt mintha tudta volna, róla folyik a diskurzus. Ahogy az elválásunk közeledett, rajtam egyre jobban elhatalmasodott a keserűség.
− Ha elviszik, ki lesz velem? – sírva rángattam nagyapám kabátja ujját, csináljon már valamit.
− Néhány hétről, esetleg egy hónapról lehet szó – vígasztalt nagyanyám. − Azt mondják, jó helye lesz.
Magamba fojtottam a kitörni akaró sírást. Bogáncsot pórázra kötötték és pásztorkutyavizsgát ígérve távoztak.
Néhány hét múltával, ami egy esztendőnek tűnt, levelet kaptunk a birkásoktól. A levélben hosszan dicsérték kutyám ügyességét, tanulékonyságát. Biztosítottak bennünket, jó kezekben van. Örömmel olvastam az írást és reméltem, hamarosan ismét együtt nyargalászhatunk a környéken.
Esős, borús őszvége következett. Egy ólmos hangulatú délelőtt, egyedül voltam, tanultam amikor csengettek. A leveles postás, sokáig csapkodta az ernyőjéről az esőcseppeket. Zsémbelve igazgatta az átázott zöldkabátját.
− Nagyanyád itthon van?
Mielőtt válaszoltam volna, a kezembe nyomta a leveleinket és tovább zsörtölődve a szomszéd ajtaja felé indult. Az egyik boríték fogása, és a rajtalevő írás rosszérzést váltott ki bennem. Soha nem bontottam ki, sem előtte, sem utána a mások leveleit, de ezt az egyet nem bírtam megállni. Éreztem, azok a juhászok valamelyike írhatta, amelyik nálunk járt. A borítékot feltéptem. A szívem a torkomba dobogott. A levélben nehézkes ákombákom betűkkel a következő állt. „Sajnálattal közlöm Önökkel, hogy Bogáncs nevű kutyájuk elpusztult. A hodály mellett az öreg diófa tövébe temettük …” Összefolytak a szavak. Sokáig, újra és újra betűztem az írást, mintha nem tudnám megérteni a tartalmát. Nagy ürességet éreztem. A barátomat, a társamat vesztettem el, nyilat belém újra és újra a gondolat.
A vadászat végén a lobogó máglyaláng a fenyőágakkal körbevett terítéken több mint ezer elejtett fácánra ragyogott. A társaság elnöke gratulált a vendégvadászoknak. Megköszönte a töltögetők, a hajtók és a kutyások munkáját.
Bőven jutott fácán minden közreműködőnek. Küldtek azoknak az idős és beteg vadásztársaknak is, akik nem tudtak az ünnepnapi vadászaton részt venni.
Este gyertyát gyújtottam. Bosszú dupla adag ünnepi vacsorát ropogtatta. Farkcsóválva a bejárati ajtó felé nézeget, mint aki indulna vissza.
− Mennyből az angyal lejött hozzátok, lássátok! – kántálták a szomszédban. Mezei, az erdei vadra gondoltam, a természetben nincs ünnepnap, csak élet és halál. Bosszú nem moralizált. Pogányan fittyet hányva az emelkedett hangulatomra, tüntetően csörömpölve tologatta a konyhakövön a bádogedényét.
A területet felügyelő vadőrök terepjárói mély árkokat vájtak az agyagos talajba. A vájatokat, gödröket borító jeges hó kiszámíthatatlanná tette az utat. A terepjárók és a gyalogosan, pingvin szerűen bukdácsoló vadászok alatt beszakadt. A havas fasor mentén kacsa és fácán vadászatra több mint száz puskás érkezett.
A puskások terepszínű, vagy fekete kommandós ruhát viseltek. Balkáni zsoldosokra, hajdani partizánokra, mint sem magyar vadászokra hasonlítottak. Katona surranóban tapogatták az út síkos gidres-gödrös felszínét. Görnyed háttal, lassan haladtak a vállukat húzó lőszeres tarisznyák súlya alatt. Egy idős, kövér puskás alól kicsúszott a lába és a lejtőn káromkodva sodorta magával az előtte óvatoskodókat. A szerencsések, akik kimaradtak a dominóból röhögve cifra trágárságokkal kommentálták a történteket. A társaság hivatásos vadászai diszkréten fojtották magukba a kárörvendő nevetést.
Egy kis csapathoz csatlakozva a mély hóval borított nádason keresztül közelítettem meg a lőállásokat. A kutyák a sűrű nádcsomókat kerülgetve fegyelmezetten lépkedtek a lábunk mellett.
Az alkalmi sereg körbe érte a tavat. Vitatkozva, kinek ki a komája, ki-ki mellett szeretne vadászni elfoglalták a lőállásokat. A tó hátsó traktusában jókora lék várta a szállítóketrecekből szabályos időközönként levegőbe dobált kacsák szomjas hármas rajait. Kutyásvadászok a puskások között, egymástól nagy távolságban álltunk. A komák a várakozás alatt a legjobbnak vélt lőállások körül, mint az ógörög hoplita harcosok phalanxba tömörültek.
A tó túlsó partját szegélyező fasor felett nagysokára megjelentek az első madarak. A alacsonyan szállva közelítették a tavat, és felmérve a puskások elhelyezkedését, hirtelen a magasba emelkedtek, majd váratlanul irányt változtatva amerre a legkevesebb puskás várakozott leereszkedtek a lékre. A lőtávolságon kívüli puskások szitkozódva kommentálták a kacsák magatartását.
A sokadik tucat madár is hasonló taktikával kikerülte a lőállásokat, és sértetlenül leszállt a lékre.
Egy gácsér hápogva toronymagasságba fölénk tévedt, és a kupacba verődött puskásokat letisztelve a lék irányába fordult.
Amikor a második ukrán hadsereg, demoralizáló katyusa össztüzet mért a németek hadállásaira, hasonló módon száz puskás duplázott a kacsára.
− Támadás! – próbált valaki a fegyverén kívül egy poént is elsütni.
