A túlsúlyos vadászokból álló nehéztüzérség fegyverropogása ellenére a madarak rendre sértetlenül szárnyaltak a lékhez. Egy-egy eltévedő, vagy kíváncsian fölénk szállóra egyszerre több puskás is tüzelt. Ilyenkor vagy el sem találták vagy a hulló tollain kívül, kevés maradt a terítékre. A lékről a madarak gyalogosan igyekeztek a kibocsátóhelyre. A puskások többsége magáénak érezve a könnyűnek ígérkező zsákmányt – ez az enyém – csatakiáltással a madarak után vetették magukat.
− Takarodj! − kiáltotta az egyik vadkergető puskás Bosszúnak majd botladozva, hason csúszva kapkodott a menekülő kacsa után, de hiába. A madár a jégen egérutat nyert. A csetlő-botló vadász a haragjában csípőből a madár után tüzelt. Lövése a jégen gurulatot kapott és a tó szemközti partján ülve puskázó vadásztársát a sörétraj eltalálta és az felborult a háromlábú vadászékével együtt.
− Az anyja keservét! – kiáltotta a megsörétezett és habozás nélkül viszonozta a tüzet.
A vadászatvezetők sokadik felszólításra, a puskások kisebb-nagyobb csoportokba szakadva, kelletlenül széjjelebb húzódtak, és a lékből kikecmergő sebzett kacsákat tizedelték.
Alig egy óra elteltével gyengült a csatazaj, fogyott a muníció, ám a terítéken kevesebb zsákmány feküdt, mint azt a puskások számították.
Vadászmester és a puskások között hosszas alkudozás következett. Egy vadőr teherautónyi lőszert hozott. Így feltöltve a lőszeres tarisznyákat kora délután fácánvadászattal folytatódott a nap.
A hajtók a leállók felé terelték a madarakat. A kutya nélküli, gyalogos puskások előtt a fácánok kényelmesen sétáltak. A tehetetlen vadászok puskatussal, hangos kiabálással, káromkodva próbálták a madarakat repülésre bírni.
A volliernél, ahol vadásztársaság gyöngytyúkot, különleges díszfácánokat tartott bezárult a hajtókör.
A vadászat vége kürtszóra elszabadultak az indulatok. A puskások össztüzet zúdítottak az óriásketrecben békésen tollászkodó madarakra. Hasra vágtam magam, és Bosszút magam alá szorítottam. A sörétek percekig kopogtak a hátamon. A volliert, mint bombatalálat érte volna, a pusztulás látványa lehangoló volt.
A puskások a terítéket többször is átszámolták. Osztottak, szoroztak, vitatkoztak a vad mennyiségén, az árán. Alkudoztak a lőszeren és mindenen, aminek száma és értéke van.
A spárgákkal, drótokkal, mindenféle módon megjelölt terítéket egymás közt elosztották, majd a terepjáróikba ültek, és szitkozódva, ahogy érkeztek elhajtottak.
− Vadászatra szeretnék jelentkezni – szóltam a telefonba.
Egy vadászújság hirdetési rovatában találtam a kiemelt szöveget „vadásztársaságunknál apróvadas vadászatára lehet jelentkezni. Az elszállásolás a társaság Uniós pályázaton épített új vadászházában lehetséges.”
− Vinném a kiképzett, vizsgázott magyar vizslámat.
A vonal másik végén tanácstalan hallgatás következett.
− Kutyát vadászház területére behozni szigorúan tilos! A társaság tagjai megtiltották.
− Éjjeli mínusz húszfokban hol hagyhatom a kutyámat?
− Korszerű dombi fácán és kacsa vadászat lesz. Nem szükséges hozzá kutya.
− Apróvadvadászat kutya nélkül? – értetlenkedtem. – Dombi fácánról megmég nem is hallottam.
− Egy fasor mögül, mint az agyaggalamblövészeten „Fel!” kiáltásra, pótkocsiról, kézből dobjuk a fácánokat. A madarak átrepülik a fasort, aztán a vendégek terítékre lövik. Kutya nélkül sincs elveszett vad. Meglátja nagyszerű élmény, és a kompetenciával is meg lesz elégedve, addig vadászunk, amíg mindenkinek két kövér kakasa lesz.
− Olyan vadászatra menjek, ahol a kutyát sem vihetek? A vizslám nem állhat vadat? Köszönöm ezt az élvezetet meghagyom a puskásoknak. – szakítottam félbe a beszélgetést.
A magyar vizslás ringet kerestem, de az eligazítótábla, a térkép sem segített. A kiállítási forgatagban elveszettnek éreztem magam. Egy nő három gyerekkel és egy magyar vizsla szukával lendületesen vezetett egy magyar vizslás csoportot. Amikor a kiállítás távoli kerítéséhez értek megfordult, és ugyan azzal a kemény határozottsággal másik irányba tört előre. Nehogy lemaradjak, Bosszút magam után cibálva furakodtam utánuk.
A sokadik irányváltás után találtuk meg a ringre, ahol a csoport lepakolta a málháit. A kordon mellett, a bíráltfajtákat felsoroló táblán az állt, „A kiállítás szervezői örömmel értesítik a magyar vizsla tulajdonosokat, hogy a nemzeti ünnepre való tekintettel a magyar fajtákat a főbejárat mellett, a Best ringben bírálják”.
A magyar fajták ringje mellett már sokan várakoztak. A nő mellett találtam helyet. Bosszú itattam, amikor − De régen láttalak! – üdvözölt Géza – azt mondták, hátat fordítottál a kutyázásnak.
− Bianka! Kedvesem! – lépett a nőhöz Géza és mint régi barátok összepuszilkodtak. − Ismeritek egymást? – mutatott a nőre Géza. – Bianka, az egyik legkedvesebb tanítványom. A bemutatással mindig bajban vagyok. Gyerekek! Ne haragudjatok. – nézett a karórájára Géza. − Máris mennem kell. Majd összefutunk valahol, aztán egy kiadósat beszélgetünk, kutyázunk.
Géza, mint a forgószél, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozott.
− Mindig ilyen közvetlen – mondta Bianka rám sem nézve, miközben a ketrecbe terelte a vizsláját. A nagyobbik lánya a fűre terítette a pokrócot. A középső uzsonnás csomagot bontott, a legkisebbek állva zsíroskenyeret majszolt.
Biankáról nem tudtam, férjnél van e, vagy egyedül neveli a gyerekeit, mégis, magamat meglepve, azon ábrándoztam, milyen jó lenne, ahogy Géza mondta beszélgetni egy kiadósat. Megijedtem magamtól. Egy új kapcsolat begyógyíthatná Ziától elszenvedett sérülésem. De miből gondolom, hogy Biankával kapcsolattá, vagy barátivá nemesedhetne egy beszélgetés. Az apja lehetnék. Na, jó. Talán ez túlzás − simítottam meg önkénytelenül az arcomat −, de mégis elégnagy a korkülönbség ahhoz, hogy elutasítson. A kikosarazásba, ha nem is halnék bele, de biztosan agyoncsapná az amúgy is hervadt önértékelésemet. Egy szó, mint száz, feszélyezett Bianka, és a gyerekei közelsége. Úgy döntöttem átmegyek a ring másik oldalára.
− Figyelne a lányaimra? − állt elém Bianka. − Elvinném a kicsit vécére.
Amikor visszaértek, a nagyobbaknak kellett pisilni. A legkisebb toporzékolt. Nem akart velem maradni. Együtt mentek. A középső kislány a kutyát sem bízta rám, visszaszaladt érte.
Elgondolkodva néztem Bianka után. Annyira csínos volt, hogy ha lett volna a kiállítás a legszebb felvezetője cím, akkor azt Biankának megszavaznám.
− Köszönöm, hogy vigyázott a holminkra – mosolygott Bianka. – Olyan hosszú sor állt a női vécé előtt, hogy a férfibe mentünk.
A bírálatra várakozás alatt Bianka gyerekei összes kívánságát teljesítette: etetett, itatott, ringatott, vigasztalt, és mindent kiegyensúlyozott, türelmes mosollyal.
A bébi osztállyal végre elkezdődött a bírálat. A konkurálók szenvedélyes bíztatással, egymás ugratásával színesítették küllembírálatot.
− Először van kutyakiállításon? – mutatott Bianka Bosszúra. – Az a póráz túl nehéz. Adok egy könnyebbet.
− Munkaosztályba neveztem a kutyámat.
− Ez itt a show – nevetett Bianka – nem A vadászmező.
Egyedül léptem a ringbe Bosszúval. Az idős bírónő bíztatón mosolyogva intett, fussunk körbe.
− Állítsa be a kutyát! – intett a bírónő a ringtitkári asztalra támaszkodva.
Bosszúnak semmi kedve sem volt állni, amint a lábait próbáltam igazgatni leült, vagy a hátát púposította.
− Fussanak még egy kört, azután állítsa be!
Esélytelen voltam. Bosszú se nem futott, se nem állt, de már ülni sem akart, elfeküdt a póráz végén.
− Ez a kutya sajnos bírálhatatlan! – tárta szét a karjait a bírónő.
− Egyedül indulni és célba se érni, ez az én formám – összegeztem szégyellve a történteket Bianka előtt.
− Kicsit soványka – nézte Bianka Bosszút −, de a feje nagyon szép, kedves.
− Ismer valakit, aki segíthetne a ringdresszúrában?
− Segítenék, de a férjem haragudna érte.
A gyerekek csodálkozva néztek az anyjukra. A nagyobbik lány rosszallóan összevonta a szemöldökét és a torkát köszörülve a tenyerét mutatta – ez egy gombóc fagyi volt!
− A fiamat vitte a kórházba – nézett Bianka haragosan a lányokra. − Fociztak és a fiam elesett. Csúnyán felszakadt a lába.
Hogy is gondolhattam, a mesék királynője, Bianka férj nélkül él? Egy ilyen családos nő nem is tehet másként, mint hogy a focista fiával, a három kislányával, a férjével boldog házasságban él. Egyedülálló nő lenne, akkor is jobban járnak a hétfejűtűzokádó sárkánnyal, mint velem a magányos búsképű lovaggal.
– Amíg Pankával a ringben vagyunk, vigyázna a gyerekeimre?
Várakozás közben etettem, itattam, mesét mondtam, atyáskodtam. Bosszú féltékenyen elhúzódott tőlem, néha még a gyerekekre is morgott.
Panka megnyerte az összes címet: osztály-, majd fajta-, fajtacsoport és Best in Show, Kiállítás győztese, végül Máriaberény Szépe lett. Késő délutánra a kutyásfelszerelésekkel, emléklapokkal, serlegekkel megrakottan, a gyerekeket kézen fogva Pankát pórázra kötve ment a kijáratfelé Bianka.
− Megvárjuk a férjemet! Már itt kellene lennie.
− Messze laknak? Elvihetem?
− Nem távolság – mutatott Bianka egy közeli házra.
− Anya! Ez már hányadik gombóc? – állt a nagyobbik lány Bianka elé.
Bianka fáradt kézmozdulattal jelezte, nincs rám tovább szüksége.
− Találkozunk még? – néztem Biankára, de nem vártam választ.
Bosszút pórázon vezetve a kocsimhoz indultam. Bosszút a csomagtartóba ugrattam, amikor hallottam, egy serleg, majd egy másik is csörömpölve gurul a járdán. A legkisebb kislány sírt, aztán a középső és a legnagyobb is rákezdett.
− Miért hazudtad, hogy apa értünk jön? – kiabálta a nagyobbik lány elkeseredett hangon.
Nem gondolkoztam, beugrottam az autóba és Biankáék mellett fékeztem.
− Szálljanak be! – nyitottam a kocsiajtót.
A lányok elhelyezkedtek a hátsóülésen. Pankát Bosszú mellé emeltem és a ketrecet is a csomagtartóba toltam. Bianka komor tekintettel mellém ült.
− Merre?
− Egyenesen − mutatta.
