Kimentünk a vendégekkel a lőtérre, ahol a fegyvermester felügyelete mellett ellenőrizhették a puskáikat.
− Bámulatosan szép munka − nézte a fegyvermester elbűvölve a puskatusok faragását, az ötvösmunkát −, értékes, kitűnő, egyedi készítésű fegyverek, igazi vadásznak valók.
Joe és Naomi állva és térdelve is a száz méterre kitett céltábla közepébe lőttek.
− Hol tanultátok?
− Naomi texasi. Pisztollyal a kezében született. Én a tengerészetnél. Részt vettem a „Sivatagi szél” hadműveletben.
− Joe-nak tele van a dolgozószobája kitüntetésekkel – dicsekedett Naomi.
Gyula a fegyverszobában az amerikaiak fegyvereinek csinált az állványon helyet.
− Hogy lőnek?
− Nem lesz baj – adtam át a puskákat −, a fegyver virtuózai.
− Csak a bikák álljanak mozdulatlanul – hitetlenkedett Gyula.
A napi jelentést írtam a társalgóban, amikor Joe belépett. Nem vett észre. Leült a bőrszófára. Egyik kezében a mobilját tartotta, a másikban egy pohár italt.
− Itt hagyott a főhős? Hogy, hogy hogy? A visszeres, szőrtelenített, kalapácsujjas, kacsalábán távozott. Nőkkel nem csókolózik. – hallottam Joet. – Igen, ha gondolod, átírom a forgatókönyvet. Már látom is a szalagcímet: „Marcus Antonius és Julius Caesar igaz szerelme”. Ironizál a ménkű. Megpróbáltam beszélni az ügyvédjével, a menedzserével, még a barátjával is. Semmi. A projektnek vége! Gondolkodom. Hívlak! Bay, bay!
Károly vezette a terepjárót. A vadőrök hátul ültek.
− Gombászók, természetjárók is járhatnak erre, kitesszük a figyelmeztető táblákat – tartottam rögtönzött eligazítást −, a favágókat értesítettétek?
− Szabadnaposak lesznek.
A földúton a sorompót felnyitva találtunk.
− Valahol rakodnak – hallgatózott Bence, és leállította a motort.
− Arra, ott – tette Károly a szája elé a kezét. Mutatta maradjunk csendben −, a tisztáson, a farakásoknál.
− Erdészet? – hívtam a diszpécser számát. – Tudnak fakitermelésről a dűlőben?
− Ilyenkor? – nevetett a diszpécser. – Ilyenkor a rendes favágó a kocsmában verekszik.
− Tolvajok lehetnek?
− Értesítem a járőrkocsit.
Károly intett, menjünk lopakodjunk közelebb. A tisztáson megrakott IFA állt a farakásoknál. Emberek dobálták fel a farönköket.
− Télak! – kiáltott valaki − Vadászok! Tűnés innen!
Az IFA lámpa nélkül száguldott az erdőből felénk. Bence eléjük vágott a terepjáróval, de az IFA elszáguldott mellette, majd az erdő szélén rendőrségi kék lámpa gyulladt. Az IFA fékezett.
− Állítsák le a motort! – hangzott a járőrautó megafonjából. − Feltartott kézzel, egyenként szálljanak ki!
− Maga értesített bennünket? – fordult felém a rendőrség irodájába a nyomozó, miközben Bence és Károly a másik asztalnál jegyzőkönyvbe diktálták a történteket. – Szerencse, hogy nem avatkoztak közbe. Egy brutalitástól sem visszariadó, tűzifára specializálódott társaságot segítettek elfogni. Sajnos, a vezetőikre továbbra is nehéz lesz rá bizonyítani valamit is.
JJ a szobájában fejhallgatóból zenét hallgatott, és a telefonjáról videó fájlokat töltött a dohányzóasztalnál a számítógépére. A monitoron visszaellenőrizte a felvételeket, megszámozta a fájlokat, és beírta a tartalmukat a „forgatás” nevű dokumentumba. Joe többször kopogott, de nem érkezett válasz. JJ szobájába nyitott és a fia háta mögé osont. Csendben nézte a felvételeket.
− Mikor vetted ezeket fel? – fogta meg Joe JJ vállát.
− Nem szokott érdekelni, mit csinálok, most miért kérded? – állította meg JJ a lejátszást. − Van egy filmötletem.
Mi lenne az? – indította el a felvételt Joe, és pörgette meg-megállítva a számítógépen előre-hátra a jeleneteket. − Kapsz a felvételekért és az ötletért egy vízálló telefontokot! – állította meg Joe a lejátszás színlelt közömbösséggel – vagy egy okosórát.
− Egy éve ígéred a tokot. – legyintett JJ. – Ezt most pénzért adom!
– Miért fizetnék a fiamnak egy ötletéért? − Joe a karórájára nézett − Győzzél meg! Talán megegyezhetünk.
Az esőáztatta, pocsolyákkal teli vadászház udvarán a Baranyavadászkürtegyüttes fújta „A vadászok gyülekeznek” kürtjelét.
Joe és Naomi kapucnis vízhatlan zöld vadászruhában, lehajtott fővel szótlanul várakoztak a fenyőágakkal szegélyezett terítéknek kijelölt helyen a szakadóesőben. A vendégvadászokkal szemben a vadászmester és a vadőrök csurgó kalapban, fázósan dagasztották a gumicsizmájukkal a sarat. JJ vízhatlantokba bújtatott telefonnal, nem törődve az idővel, a szenvedélyes dokumentarista filmesek elszántságával pásztázta az arcokat, készítette a közeli és távoli felvételeket.
− Szeretettel üdvözlök mindenkit ezen a komor, barátságtalan reggelen – léptem előre a hivatásos vadászok és vadőrök sorából. – Ma gímszarvasbikákra fogunk vadászni. Segítőink a vadászmester úr és a vadőr urak lesznek.
A megszólítottak előre léptek és meghajoltak, majd visszaálltak a sorba.
− Ebben A vadászt próbáló időben nem szaporítanám a szót, indulás előtt csak annyit kérek, tartsátok be a balesetvédelmi szabályokat. Ha valakinek kérdése van, most tegye fel. − Körbe néztem, de a társaság egykedvűen várta a megnyitó végét – Akkor hát – Üdv a vadnak és a vadásznak! Egy kalappal!
A kürtösök elfújták a „Kezdődik a vadászat” kürtjelet. Autókba szálltunk, és elhagytuk A vadászház udvarát.
A terepjárókonvoj zötykölődve kerülgette az erdőben a mély kátyúkat. A sor elején haladtunk, mögöttünk a vendégek kisbusza, őket A vadászmester és a vadőrök autói követték. A megbeszélt helyen leparkoltunk.
A vadászmesterrel a szemerkélőre váltó esőben előre mentünk. Az eső áztatta erdő szarvasbőgéstől és agancs csattogásától visszhangzott. A tehéncsapat a tisztás túlsó szélén közömbösen legelészett. Az első kiszemelt bikánk a tisztáson várakozott. Agancskoronája tiszteletet parancsolt. Robosztus testét sár fedte. Patájával és agancsával a földet kapálta. Mély torokhangon, párát lehelve bőgött. A fák közül, váratlanul egy magányos kihívó lépett a kapitális öreg bika elé a paták és agancsok szaggatta tisztáson. A bikák hosszan méregették egymást. Támadásra alkalmas pillanatra vártak. Aztán hirtelen összecsaptak a kemény csontágak. Majd újra és újra egymásnak feszültek, mire a kihívó megfutamodott. Bikánk győztesen és fenyegetően, de a jó harcosoknak kijáró tisztelettel bökött az agancsával a távozó után. A bokrok takarásából lélegzetemet visszatartva távcsővel figyeltem a fenséges küzdelmet.
− Szél alá kellene húzódni – suttogta Gyula – kevés itt a takarás.
− Menjünk vissza az autókhoz – intettem − kerüljünk mögéjük.
A terepjárók, szinte alapjáraton, lépésben továbbdöcögtek a néhol küszöbig érő sárban.
A tisztás másik oldalán a fák takarásában ismét megálltunk. Gyula egy fa mögül távcsővel kereste a kiválasztott bikát. Joe-val guggolva figyeltük.
− Úgy száz méterre tőlünk a csipkebokrok előtt – mutatta suttogva Gyula −, balról a harmadik, amikor oldalra befordul, lőhető!
Joe előre kúszott és fekve csőre töltött. A zárdugattyút óvatosan előre tolta, lezárta. Kibiztosított. Ujja az elsütő billentyűt előre tolta, célra tartott, és lőtt.
A bikák és a tehenek üresen hagyva a tisztást szétszaladtak.
− Bal hátsóláb, sebzés – törte meg a várakozás csendjét Gyula, aki távcsövön figyelte a szarvast.
− Mi van velem? – csodálkozott Joe.
− Ne aggódj – nyugtattam −, megkeressük, nem mehet messzire.
Joe lehajtott fejjel ballagott az autókhoz.
Gyulával a sebzés helyére mentünk. Vért, szőrszálat és csontszilánkot is találtunk. Leszúrtam egy jelzőbot. JJ videóra vett minden apró részletet. Gyula a vadőreivel összejárkálta a nyomokat.
− Pankával visszajövök! – szóltam rájuk. − Súlyos a seb. Fejezzék be a nyomkeresést, mert lehetetlen lesz kutyával utánkeresni.
− Remegett a jenki keze – taposta el a cigarettáját Gyula lesajnálón −, nem vadászok ezek, hanem bohócok! Nálam soha nem volt elveszett vad – köpött a földre, és csizmájával, mint a cigaretta csikket szokás a köpést a földbe taposta.
− Lefogadom, ez a bika elveszett – toldotta meg egy Gyula szavaira bólogató vadőr.
− Emberek! – zártam le a meddő vitát dühösen −, fejezzék be a keresést, mindenki szálljon autóba. Beszélek a vérebesekkel, azok majd megtalálják.
A vadőrök morogva visszamentek az autókhoz, ahol Joe és Naomi várakozott.
− Elveszett? – nézett rám Joe keserűen.
− Ne aggódj – vágtam rá határozottan, de az összejárkált nyomok miatt magamban elbizonytalanodtam.
− Visszamennék A vadászházba – tette a fegyverét a tokba Joe –, meg kell emésztenem a kudarcot.
− Induljunk! – intettem a terepjárók mellett várakozók felé.
− Meglesz? – fogta meg a kabátom ujját az autóban Károly együtt érzően.
− Van választásom?
Sokáig bukdácsoltunk, csúszkáltunk az erdei utakon. Végre a nagy tisztás másik felén kiérve az erdőből egy bokros helyen félreálltunk. Óvatosan, halkan engedtem záródni a terepjáró ajtaját. A bokrok takarásában megálltam. Naomi és Gyula követett. JJ kissé leszakadva lopakodott utánunk. Gyula hosszan kémlelte az újra összeverődött bikákat.
− Ott van! – mutatta suttogva.
− Látom − ellenőriztem távcsövön keresztül. A második bika idegesen kapálta a felázott talajt.
Naomi letámasztotta a lőbotot. Ráillesztette a puskáját. Lassan megkereste a bikát.
− Amikor érzed, hogy meglesz, lőj!
Naomi nem sokat teketóriázott, célra tartott, és lőtt.
A bika, mint az előbbi, eltűnt a fák takarásában. Döbbent csend következett.
− Elhibáztam? – csodálkozott Naomi.
− Megsebezte – kommentálta gúnyosan Gyula.
Szótlanul visszaballagtunk a kocsikhoz.
− Előre látható volt – vélekedett egy vadőr −, a csinibaba ferdén tartotta a puskát.
− Találjon ki valamit a mentségére – köpött a sárba Gyula −, a főnök a két elvesztett bikáért bizonyosan elharapja a torkát.
Gyula lefújta a vadászatot, és a vadőröket a kocsikba parancsolta. Kipörgő kerekekkel csúszkálva, és sarat fröcskölve indultak vissza A vadászházba. Csak az eső és a szél marad a tisztás szélén velem.
− Láttad volna, hogy lőttek tegnap – beszéltem telefonon az elnökkel.
− Hívd a vérebeseket?
− Nincs a közelben elérhető kutyájuk.
− Holnap reggelre a bikáknak a terítéken kell lenniük, különben a vezetőség a fejemet veszi.
− Pankával megkerestetem!
