A koromsötét és dermesztően hideg vízben körbetapogattam a mohás téglafalat – emlékezett Bianka. − Átléptem egy kidőlt kerítésen és akkor rózsabokor- vagy akácág csapott az arcomba. Felszakadt a homlokomon a bőr. A zsebkendőmmel éppen letöröltem a vért, amikor megreccsent alattam a talaj. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy zuhanás közben kicsúszott a kezemből Panka a magyar vizsla szuka vezetéke, így őt nem rántottam a magammal.
− Jól vagy? – visszhangzott JJ, Joe Junior hangja a kútfalon.
JJ az amerikai filmrendező tizenhét éves fia a kézi kamerájával kitartóan és szótlanul követett.
− Ki tudsz mászni?
− Világíts ide, hadd lássam!
Felkapaszkodtam a félig beomlott kút falra, de a vakolatra tapadt síkos mohán visszacsúsztam.
− Ez így nem megy! – kiáltottam vizet prüszkölve. – Panka csapavezetékét kösd egy fához, és a kötél szabad végét dobd le!
− Megkeresem Pankát!
A zuhogó eső, a vízcsobogás elnyomta az egyre távolodó „Panka, Panka!” kiáltásokat. A sötét, a jéghideg az idegeimre ment. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a bezártság, a halál közelsége fóbiává dagadt bennem. Gyermekeimre gondolataimat.
Nagy sokára a hátamat a falnak feszítve sikerült újra felmásznom a párkányra. A puskámat az ölembe fektettem. Fél fenékkel az omlásra, lábammal a falnak feszülten kényelmetlen volt, de legalább a víz felett ültem.
Vártam a csapavezetéket, és újabb rémület fogott el. Panka nehogy nélkülem találja meg a sebzett vadat. Egyedül esélytelen a hátsó lábon sebzett bikával szemben.
Anya
A kis bolt önkiszolgáló és eladópultos üzlet keveréke volt. Hagyományos falusi árukínálata a kertben használatos munkaeszközöktől az élelmiszerig terjedt, de szerencsejátékkal, sorsjeggyel és még fénymásolással is kiegészítette a tulajdonos a kínálatot. Az eladópulton digitális mérleg és pénztárgép, online lottózó monitor. Egy vékony tüllfüggöny mögül, az irodának is használt beszögellésben egy kifestett, kövér asszony, a tulajdonosnő figyelte a vevőket.
Fehér fityulával a hajamban, egérszürke szatócsköpenyben álltam a kasszánál, amikor egy öreg bácsi számolgatta a pénzét.
− Ha itt hagyom a tejet és a kenyeret, akkor elég a pénzem? – mutatta kérges, reszkető kezében tartva az erszényét. – Átszámolná, kedves?
− Bácsi, visszaveszem a sorsjegyeket – kiabáltam az öreg füléhez hajolva −, az ételre nagyobb szüksége van!
− Hogy gondolja? – húzta méltatlankodva az öreg a sorsjegyeket közelebb magához.
− Adja azokat a jegyeket az öregnek! Hadd menjünk a dolgunkra! – legyezte magát egy középkorú nő a pénztárra várakozók egyre hosszabb sorában.
− Kevés a bácsi pénze – tártam szét a karomat tanácstalanul.
− Kis csillag! Munkaidőben vagyok! – állt a pénzét lobogtatva az öreg elé egy overallos férfi.
− Adja vissza a tejet és a kenyeret! – lépett ki a függöny mögül a pulykavörös főnökasszony. Indulatosan elvette az öreg pénztárcáját, majd átszámolta a pénzt.
− Rendben van – nyomta az öreg tenyerébe nyájasan mosolyogva a sorsjegyeket −, aztán legyen szerencséje!
– Maga olyan rendes – tette az öreg a bevásárlószatyrába a köteget, majd neheztelve rám mutatott −, de ezzel sehogy sem boldogultam.
− Hallottad, mit mondott a vevő? – nézett rám haragosan a főnökasszony. − Nem vagyok szociális munkáltató. Mit képzelsz magadról? Jóságos tündért játszol? Feltartod a vevőket! Vedd le a köpenyt! Ne lássalak itt többet!
JJ junior
− Itt vagyok! – zökkentett ki az emlékezésből JJ izgatott hangja. – Dobom a vezetéket.
− Világíts! – nyöszörögtem reszketve.
A kameralámpa elvakított. A szemem elé kaptam a kezem, és a vízbe zuhantam. Fuldokolva, elgémberedett kézzel rákötöttem a puskát csapavezetékre.
− Húzd!
– Meg van!
− A karabinert akaszd Panka nyakörvébe, és a kötél szabad végét dobd le!
A terpesztett lábbal a kút falára támaszkodtam.
− Húzzatok!
Megfeszült a vezeték. Szabad kezemmel és lábbal a téglákba kapaszkodva lassan haladtam. Belekapaszkodtam egy gyökérbe, és a gyökérrel a kezemben csobbantam a vízbe.
− Keresek valamit, amihez kikötöm a kötelet – hallottam JJ-t, és aztán ismét csak a monoton csöpögés és a hideg vett körül. A párkányra visszakapaszkodva a gondolataimba merültem.
A munkaközvetítő iroda bejárata előtt tétováztam. Szégyelltem bemenni, a tisztviselőnek magyarázkodni, olyan másik munkát koldulni, amit végre eltudok végezni. Az iroda előtt buszmegállóban a várakoztam, hogy ha ismerős lát, azt gondolja utazni készülök. Meglepetésemre egy érkező buszról idős édesanyám szállt le nehézkesen, fáslival áttekert lábbal, mindkét kezében tele szatyrot egyensúlyozva.
− Anya! Hogy kerülsz ide? Miért cipekedsz, a cukroddal és a magas vérnyomásoddal? Add a szatyrokat.
− Nem a cukrommal, hanem ezzel a két fájós lábammal. Tessék, vedd el, úgyis éppen hozzátok indultam.
− Hányszor mondtam már, van mindenünk, nem kell segítened.
− Mindig ezt mondod – mutatott anyám a munkaközvetítő iroda felé. − Munkát keresel? Egy napot sem bírtál ki annál az asszonynál? Bekísérlek!
− Ne csináld ezt velem! Kérlek Nagylány vagyok!
− Bent leülök. Legalább pihentetem a lábamat.
Az ügyintézőnő közömbösen lapozott egy köteg papírcsomóban.
− Vadgazda mérnök? – nézett rám csodálkozva – Az mit csinál? Méricskéli a vadat? Vadgazda mérnököt nem keresnek. Rövid átképzési idővel varrónő vagy telefonos állást ajánlhatok – mutatta a keresett állások listáját az ablak résén keresztül. − Ezt a jelentkezési lapot töltse ki!
− Meg gondolnom − toltam vissza a nyomtatványt.
Anyám elkeseredett arccal feltápászkodott az alacsony fotelből és mellém lépett.
− Fogadd el kislányom! Minden jobb a semminél!
− A tanfolyam a következő héten indul – mosolygott biztatóan az ügyintézőnő −, ne maradjon le róla! Ha mégis meggondolná, írásban vagy szóban értesítsen bennünket.
Távozáskor az iroda ajtajában, hogy anyám ne lássa összegyűrtem a jelentkezési lapot, és a szemetesbe dobtam.
− Ez gyorsan ment! – derült fel anyám arca. – Megtanulsz géppel varrni, meglátod, még hasznodra lesz.
Csomagokkal a kezemben indultam haza, amikor Gyula, a helyi vadásztársaság vadászmestere a presszó előtt megszólított.
− Bibike! Jó napot! Segíthetek?
− Jó napot, Gyula úr! Köszönöm, elbírom.
− Kávézott már? Szeretném, ha beszélgethetnénk.
− Miről lenne szó?
Gyula az ablaknál szabadon maradt asztalnál kínált hellyel.
− Beszélhetnék a főnökkel az érdekében − kevergette a kávéját eltöprengve. – vadásztársaságnál személyi változások lesznek.
Mialatt Gyula megrendelte a kávét, eltöprengve kinéztem az utcára. Gyula felesége, Sára egy kapualjban állt, és gyilkos tekintettel nézett a presszó, az asztalunk felé.
− Élsz még? – kiáltott JJ. – Dobom a kötelet!
− Világíts ide! − A csapavezetéket a nadrágszíjamhoz kötöttem. Így mindkét kezemmel szabadon mászhattam.
Már a kút peremét fogtam. Éreztem a szabad levegő illatát, amikor a kötél elszakadt, és ismét a vízben kapálóztam.
− Hívok segítséget!
− Szó sem lehet róla! Az út mellett hagytam a hátizsákom. Abban van egy másik csapavezeték. Siess! Panka segít megtalálni.
István, a férjem, az asztalosműhelyben Sándorral egy multi cég anyagbeszerzőjével sörözgetett.
− Három ajánlatot kell bekérnem – tette vissza a poharát Sándor az asztalra −, az nyer, amelyik a legalacsonyabb árat, a leghosszabb fizetési határidőt és a legrövidebb szállítási időt garantálja.
− Hogy versenyezzek – kesergett István −, ha alapanyagra sincs pénzem? Hogyan finanszírozzam a munkát?
− Vegyél fel hitelt.
– Euróban szerzem be a fát, az árfolyamon is veszítek, ha forintban fizettek.
− Árverseny van.
– Rablókapitalizmus van!
– Legyél jobb valamiben a versenytársaidnál.
− Multi maszlag. A gépeim elavultak. Le kellene cserélnem mindet, de a bank a hitelbírálathoz bekéri a megrendeléseimet.
− A játékszabályokat mindenkinek be kell tartania.
− A beszállítóimtól tizenöt helyett harmincnapos fizetési határidőt kértem. Azt válaszolták, ők nem bank, hogy finanszírozzanak. Viszont, ha a magyarországi multiknak nem adok százhúsz nap fizetési határidőt, szóba sem állnak velem. Mi magyarok vagyunk a bank, akik finanszírozzuk Európát.
– Elnézést! − állt fel Sándor az asztaltól. − Mennem kell, elszaladt az idő.
− Marasztalhatom? – néztem Sándorra. − Főzök egy kávét!
− Köszönöm, vár a feleségem. Így is elbeszélgettük az időt.
− Megpróbálok pénzt keríteni – ígérte István csalódottan. Többet várt a beszélgetéstől.
A konyhában a szemeteszsák tele volt üres, összehorpasztott sörös dobozokkal. Az asztalon még anyám elpakolatlan két teli szatyra. Hallottam nyikorogva csapódott a kertkapu.
− Mi történt? – vont kérdőre a konyhába lépő István.
Amikor hazaértem, Sándor előtt nem beszélhettünk családi ügyekről. Tudtam, most kezdődik István szokásos szemrehányási negyedórája.
− Kirúgott a fűszeres? – nézett rám István szemrehányóan, gúnyosan.
− Hívtalak a mobilon, de nem vetted fel.
− Láttad! Vendégem volt.
− Állásinterjúra hívnak vadásztársasághoz – bontottam a konyhakredencen a leveleket. – Még egyetemista voltam, amikor megpályáztam az állást.
– Hurrá! − István leült a konyhaasztalhoz, és idegesen felnyitott egy dobozos sört. – Aztán, mint eddig mindig, azt mondják, köszönjük, nincs szükségünk gyakorlatlan vadgazda mérnöknőre. – István mohón nyelte az italt, de látszott nem is kívánja. Kifröccsentve a sört az asztalra csapta dobozt − Voltál már mezőgazdasági munkás, idénymunkás, szociális közmunkás, fűszeres meg még isten tudja, mi nem. Gondolkodtál már azon, mire jó a képesítésed, mire vagy egyáltalán alkalmas?
− A részletfizetés elmaradása miatt a bank a lakáshitelt felmondja – olvastam hangosan.
− A kutyáidból nem lehet megélni, csak a pénzt viszik. Tartsál tyúkokat vagy nyulat, vagy bánom is én mit, csak éljünk meg belőle.
− Tele vagyunk adósággal, és ahelyett, hogy dolgoznál… – haraptam el a mondatot −, mindegy, nem mondok semmit.
− Részeges munkakerülő vagyok! Azt akartad hallani?
− Ne veszekedjünk! Megoldunk mindent szépen és türelmesen. Lesz munkánk, pénzünk. Csak megértés kellene, ami semmibe se kerül.
− Szállj már le a földre, és nézz szembe a valósággal! – gyűrte össze István a kiürült sörös dobozt. − Nem élhetünk így. Mióta együtt vagyunk, minden ellenünk fordult. Elmegyek, vagy te mész el, nekem mindegy, de ez így nem mehet tovább.
Benyitottam a lányok szobájába, és a karomra vettem Tündikét, a legkisebbet. István utánam jött a szobába, és a szétszórt játékok egyikére lépve elveszíthette az egyensúlyát, nekiesett a ruhásszekrénynek. Tündike ijedten felsírt. István akart valamit mondani, de aztán csak mérgesen legyintett. A konyhában a szekrényfiókból pénzt kotort elő, és a zsebébe gyömöszölte.
− Hova mész?
− Holnap elviszem a gyereket! A szüleimnél jobb helyük lesz! – vágta be István maga mögött az ajtót. – Elválok kiáltotta a kertből vissza!
− Dobhatom?
− Keress egy fát vagy valamit, amit keresztbe fektethetsz a kút felett.
Azt gondoltam, könnyű lesz JJ-nek valamit alkalmas ágat találnia, de ismét hosszan magamra hagyott.
A terepjárónk befordult vadásztársaság felé vezető útra. Az út jobb oldalán, a kerítés mögött gímszarvasok legeltek. Az út másik oldalán, a vaddisznós kertben a reggeli etetéshez a kocák csíkos hátú malacaikkal, a süldők és a méretes vadkanok lomhán kocogtak elő az erdő sűrűjéből, és a kiszórt kukoricát falták röfögve.
Az autót egy fiatal vadász Bence vezette. Előttem János, az elnök idős helyettese ült szótlanul. A hátsó ülésből gyönyörködtem a vadaskertben. Az út mellett puskájukkal a vállukon vadászok gyalogoltak, üdvözlésképpen intettek felénk.
− Lőttek? – intette lassításra a gépkocsivezetőt János és letekerte az ablakot.
− Kettőt, hangosat!
– Mozgás se volt – toldotta meg a másik.
− Az aranysakál a tarvadat sem kíméli – jegyezte meg gondterhelten János, és felhúzta az ablakot.
Az irodaház lambériázott előcsarnokába a falon trófeák, a fal mellett kitömött állatok, emlősök és madarak természetes pózokba preparáltan sorakoztak. A mennyezetről szarvasagancs csillár lógott. János az elnök dolgozószobájába vezetett.
− Mielőtt döntést hoznék, szeretném ismerni a véleményedet – ropogtatta meg az ujjait az elnök, és János felé fordult.
– Bibit gyerekkorától ismerem – tárta szét a kezét János, mint aki kévébe köti a tényeket −, a nagyapját gyakran elkísérte vadászházba. A szemünk láttára érett szép és okos nővé – mutatott mosolyogva rám.
– A nagyapja keze alatt tanultam én is a mesterséget – emlékezett az elnök −, nála nagyobb tudású szakemberrel kevéssel találkoztam. Bianka még járni is alig tudott, de már az öreg magyar vizslája pórázát tartotta.
− Bibi az erdőn, a vad szeretetében nőtt fel – folytatta János −, jobb választást el sem tudnék képzelni.
Az elnök a könyvszekrényhez lépett, és három teli pálinkáspoharat tett az íróasztalra.
− Vadszeder. Itt termett.
− A szarvasoknak sem árt, akkor miért ne ihatnánk mi is?
Az elnök körülkínálta az italt.
− Ettől bőgnek a bikák! − szagolt János áhítattal a pohárba.
A férfiak egy hajtásra megitták, jelképesen a számhoz emeltem az italt, de csak belekóstoltam.
− Te is bőgnél ott az erdőn, ha olyan nagy háremed lenne – vigyorgott az elnök.
– A bikájuk volnék, akkor a tehenek bőgnének keservesen.
− Szabad a szerelem – vigyorgott az elnök. − Erről jut eszembe, ismeritek a tökös Berci esetét?
– Kíváncsivá tett – mosolyogtam −, de már százszor hallottam.
− Elnököt mindig szívesen meghallgatom – tette vissza a poharát a tálcára János. – Még akkor is, ha csak ezt egy viccet ismeri. Most inkább beszéljünk Bibike jövőjéről.
− János mindig ilyen udvarias és kötelességtudó volt – fordult az elnök felém, majd eltöprengve megigazította a bajuszát −, csak azon dilemmázok, hogy ebben a szakmában, ahol olyan erős a hagyománytisztelet, és a szakmai vezetők kivétel nélkül mind keményfejű, konok férfiak, hogyan állja majd meg a helyét egy törékeny vadgazda mérnöknő.
− Mit akarsz mondani? – nézett János csodálkozva az elnökre.
− Tele vagyunk gondokkal. Rengeteg a feladat. Nem családanyának való az időbeosztás. Soroljam az ellenérveimet?
Az elnök gondterhelten, töprengve nézett rám. Elvigyorodott, mintha a töprengése, csak ismét egy tréfa része lett volna jelentőségteljesen megpödörte a bajuszát, felállt, megigazította vadászzakóját, és mosolyogva nyújtotta a kezét.
− Nos, hölgyem, döntésem a következő: próbaidőre felveszem vadászatvezetőnek. Persze, csak ha megígéri, tegeződhetünk.
Az elnök ismét töltött az italból, de ezután mindhárman üresen tettük vissza a poharat a tálcára.
− Nehéz feladatot kapsz. Illusztris amerikai vadászokat, egy filmrendezőt és a családját várjuk, őket fogod vadásztatni. Két kapitális gímbikát akarnak kilőni. Öreg – fordult az elnök János felé −, ismered a járást. A jövő évi vadgazdálkodási tervet kell elkészítenem. Kérlek, mutasd be Bibit a fiúknak helyettem.
Reszketve tapostam a vizet, mozgással tartottam magamat, ki ne hűljek.
− Keresztbe fektettem a gerendát és rákötöttem a vezetéket – kiabálta JJ.
Kézzel húzódzkodtam a kötélen, közben a lábammal toltam magam a kút falán. JJ világított. A kútból kiérve már a gerendába kapaszkodtam, amikor az ázott, korhadt fa kettétört.
Talán a magam megnyugtatására − Élek – kiáltottam, amint a vízből kiemelkedtem.
− Mégiscsak hívok segítséget!
Rettegtem a vadőrök gúnyos tekintetétől, csipkelődő megjegyzéseitől. Be akartam bizonyítani, magamnak és másoknak, képes vagyok megoldani férfiak nélkül is a problémáimat. Meg akartam mutatni, vagyok olyan erősnő, mint amilyennek erősnek a férfiaknak képzelik magukat.
− Tegyünk még egy próbát! A hátizsákomban találsz egy kisbaltát. Dobd le!
− Visszamegyek érte!
− Nem hoztad el a hátizsákot? – nyögtem kétségbeesve. – Akkor most azt is hozd ide!
Joe, a filmrendező, bőröndöt és fegyvertáskát cipelve nyitott vadászház előcsarnokába. Őt a fia, egy pattanásos képű, nyúlánk kamasz, JJ, Joe Junior és Naomi, a színésznő, a barátnője követte. A recepciós fülke üres volt. A helyiség közepén, egy kerek tölgyfaasztalnál lepakolták a csomagjaikat.
− Hogy tetszik? – nézett elégedetten körbe Joe. – Mit szóltok, hova hoztalak benneteket? Egy ékszerdobozba.
A falakat trófeák, preparált madarak, rókák és sakálok díszítették. A helyiségben egy ruhásszekrény méretű, kivilágított vitrinben, akár a Természeti Múzeumban, kitömött erdei és mezei állatok néztek az érkezőkre csodálkozva, békésen egymás mellett, festett, idilli tájképpel a hátuk mögött.
− Az Isten háta mögé – vágta rá Naomi körül sem nézve.
− Volt más választásunk? – fintorgott JJ. – Mit gondoltok, van itt internet?
− Nem látod, fafej, oda van írva – mutatott Joe a recepciós pult feletti táblára.
− Hogy hívhatják Magyarországot Hungarynak? – tűnődött JJ.
− Attila az Isten ostora hun volt – jelentette ki egy üzekedő szarvasokat ábrázoló kép előtt Joe az állát fogva.
− Lehet, hogy ostorvér folyik az ereidben? – kérdezte Naomi.
− Nem rokonom − nézett egy falitükörbe Joe. − Attilának előnytelenül széles volt az arccsontja, és alacsonyabb is volt nálam.
– Azt olvastam egy lapban, négyszáz felesége volt – tűnődött Naomi −, biztosan tudott valamit.
− Kedveseim, ezt a pár napot, amíg a forgatás áll, bírjátok már ki csipkelődés nélkül. – fordult Joe Naomi felé.
– Nem kellett volna a férfi főszereplődnek visszamondania az ágyjelenetet – affektált Naomi.
− Apa! – vette elő a telefonját JJ. − Szeretnék egy saját tuti filmet csinálni.
− Haitin meztelenül fürdőző nőket videóztál.
− Az alma és a fa esete – nevetett Naomi −, nem gondolod, édesem?
Joe a recepciós pulton egy üzenetet talált.
− Azt írják, foglaljuk el a szobáinkat, helyezzük magunkat kényelembe, hamarosan érkezik vadászatvezetőnk.
− Nos, akkor, medveölők, utánam! – kiáltott JJ.
− Gímszarvas! – javította ki Joe. – Gímszarvas.
Anya vasalt, amikor megérkeztem a gyerekekkel.
− Kislányom! – csapta össze a tenyerét anyám – Teremtőm! Két gyerekkel elhagytad az uradat?
− Hilda, nagyi! – köszöntek a lányok egyszerre.
− Majd kibékülnek – csukta össze apám a keresztrejtvényújságot és letette az asztalra az olvasószemüvegét.
– Elvitte a pénzünket – fakadt sírva Tündike.
− Kicsi lányom, gyere, öleld meg a nagyanyádat! – érzékenyült el anyám.
− Alapanyagra kell. Tegnap tőlünk is pénzt kért. Amennyi volt lekötöttük. Valamelyikünk egyedül marad, legyen a másikat eltemetnie.
− Megkaptam a munkát. A szakmámban dolgozhatok.
− Ez a baj? – húzta fel a szemöldökét apám.
− Mintha a szegény megboldogult nagyapádat látnám – pakolta anyám a vasalt ruhákat a szekrénybe −, az is hóbortos volt.
– Vadászház közel van, biciklivel tíz perc – ültette apám a térdére az unokáit.
− Nagyapád semmire se vitte – hajtotta tovább anyám −, csak az az istenverte erdő, a vadászat, és a kutyái voltak neki. Velünk gyerekeivel alig törődött.
− Mindig ugyanaz a lemez −, állította meg apám a gyakran ismételt szöveget.
– Te is ugyanaz vagy – folytatta anyám makacsul és vádlón −, még a nézésed is az.
− István pártját fogod? – csodálkoztam. – Legalább nagyapa emlékét tisztelhetnéd.
− A nőnek kell összefognia a családot – legyintett anyám −, a nő nem hordhat nadrágot, nem is beszélve a puskáról. Hová fajul még ez a világ? Nem tudom?
− Apukám – öleltem át apámat −, csak néhány napról van szó.
– Már úgy is hiányoztak – ölelt vissza apám.
− Kényeztesd csak! – háborgott anyám. − Arra nem gondolsz, hogy azzal a jó szíveddel segítesz tönkretenni a házasságát?
A tárgyalóteremben
János mellett ültem, vadászjeleneteket ábrázoló freskókat, trófeákat, bekeretezett, régi fényképeket nézegettem. A terem közepén ovális, faragott tölgyfa asztal volt, körülötte bordó kárpitos támlás székeken vadásztársaság tulajdonosai ültek.
− Szóval így fest az évünk – nézett körbe az elnök a gazdasági jelentés felolvasását befejezve −, nem állunk rosszul –, ha mindenki mértékletesen venné ki a kompetenciát, akkor a többlet vad eladható lenne, és nyereséggel zárnánk.
A földtulajdonosok képviselője, Zoltán hozzászólásra jelentkezett. Az elnök intett, megadja a szót.
− Elnököm, amennyiben a múlt szombati dologra célzol…
− Zolikám! – fortyant fel az elnök. − Elfelejtettétek magatokat beírni a naplóba. Orvvadászatot követtetek el.
− Kikérem magamnak – emelte a hangját Zoltán −, és ne haragudj, de én nem vágtam a szavadba. A társaságunknál alapító tag vagyok. Az egyike a legnagyobb földtulajdonos. Senki sem korlátozhatja, mikor és kivel vadászom a saját tulajdon földemen.
− Egyhangúlag szavaztuk meg. Alapszabályban rögzítettük. Be kell iratkozni.
− Nincs ezzel semmi baj!
– Ha egyetértesz vele, akkor miért szeged meg a szabályt?
− Mikor számoltatok el vadkárt? Nézzünk szembe a tényekkel. Sosem! Indítványozom, a társaság fizesse ki a földtulajdonosok vadkárigényét.
− Emeljük meg az éves tagsági díjakat.
− Azt már nem! Alapszabályt kell módosítani! − kiabálták a tagok. − A szabályok értünk vannak.
– A hétvégén az évi vadászati tervben szereplő kapitális bikákat Biankának, vadászatvezetőnknek a felügyeletével kilövetjük – mutatott rám az elnök.
− Azt beszéltük meg, hogy sorsolással döntjük el a kilövést – csapott az asztalra Zoltán.
− Le vele! Új elnököt! – kiabálták felháborodva a tagok.
– A befolyt összegből kifizethetjük a már elfogadott kárigényeket − intette csendre a hangoskodókat az elnök.
− Ha úgy gondolod, azt is lehet – egyezett bele Zoltán.
– Egy gyakorlatlan nőre bízzuk a milliós értékű vad kilövését – kiabált közbe Gyula, a vadászmester felháborodottan.
− Úgy van! – értettek egyet Gyulával a vadőr ivócimborái.
− Bianka szakértelméért kezeskedem – nézett rám az elnök biztatóan –, és, remélem, a vadászmesterünk aggodalma nem férfiúi hiúság, hanem a társaságunk érdekeiért szólt.
– Ez ugye nem is kérdéses – nézett a szemüvege felett át gyanakvóan Zoltán Gyulára.
− Elnézést kérek – hajolt meg felém Gyula –, a vadőrök nevében kijelenthetem, a társaság érdekeiért kiállunk.
Gyula oda oldalgott Zoltán mögé és a fülébe súgott.
− A földtulajdonosok egyetértésével, demokratikusan kell lezárni a vitát. Szakmai szempontokban a jogalkotó rendeleteit még a többség sem bírálhatja felül – zárta volna a vitát az elnök.
− A legnagyobb sajnálatomra – tárta szét a kezét az ismét szót kérő Zoltán −, kénytelen vagyok – a tulajdonostársakkal egyetértve – a regnáló elnökséggel szemben bizalmatlansági indítványt benyújtani.
Zoltán ivott egy korty vizet, körülnézett, mint aki titkot tár fel.
− Az imént arról értesültem, hogy az elnök úr …
− Hazugság! – hördült fel az elnök.
− Elmondhatom? – Zoltán nagy levegőt vett, és folytatta −, azt beszélik, azért nincs pénz a kasszában, mert új terepjárókat vásároltál.
− A régieket gazdaságtalan volt felújíttatni – állt fel a papírjait rendezve az elnök. − Kedvezményesen vettük, akcióban. Nem volt értelme, és nem is volt idő a tagsággal megvitatni. Elnöki jogkörömnél fogva döntöttem.
− Azt csiripelik a verebek, hogy a jövendőbeli vejed autószalonjában, a listaárnál drágábbak voltak.
− Még a feltételezést is – vágta a papírjait az asztalra az elnök − visszautasítom!
Gyula és fia, ifjú Gyula a falú határában, a horgásztó partján találkoztak.
− Hogy vetted rá a tulajdonost, hogy eladja a tavat? – dobott egy kavicsot Gyula a feketeiszapba.
− Névtelen levélben megfenyegettem, hogy leeresztem a tavat – siklatott egy lapos kavicsot ifjú Gyula −, és nem hagytam gondolkodási időt. Leeresztettem. Kihívta a rendőröket, azokat, akiknek korábban megígértem, hogy nálam ingyen horgászhatnak. Feljelentették a falú biztonságának a veszélyeztetéséért.
− Miből fizeted ki?
− Anyával kölcsönt vesztek fel. Lenullázott a bíróság.
− Hal is kell egy horgásztóba.
− A jó üzletember nem a terméket, hanem az életérzést adja el. Mindenki megkapja a lehetőséget az aranyhal kifogására.
− Csakhogy – nevetett Gyula –, nem lesz benne.
− Vágod! De ennél jobb ötletem van, öt kiló feletti amurokat veszek féláron. A szabályt tudod, öt kiló felettit vissza kell engedni.
− Fiam! – ölelte át apa és fia egymást.
− Megzavartam az urakat? – köszönt a gyepmester vigyorogva. − Jó befektetésnek látszik.
− Hoztál lóvét?
− Uzsorára adták. Nem vagy a gádzsóknál népszerű!
− Bomba üzlet.
− Legyen is. Nem tréfálnak.
− Hamarosan itt kemping, szabadidőközpont, wellness szálloda lesz – mutatott körbe ifjú Gyula. − Folyik majd zsé, ahogy kell.
− Munkát adsz az embereknek – vigyorgott a gyepmester. − Még talán polgármester is lehetsz.
– Futballstadion, kaszinó, filmstúdió, szőlőbirtok – sorolta ifjú Gyula.
− A srácom sikere nem fogja befolyásolni a kutyás játékunkat – fordult Gyula a gyepmesterhez –, minden héten átveszek tízet.
– Fizetsz, és viheted a dögöket, csinálj velük, amit akarsz, engem nem érdekel.
− Te szerencsétlen, azzal a nővel kezdtél ki, akit a helyedre vettek fel? – rikácsolta Sára asszony a konyhában – Akinek annyira kevés az iskolája, mint neked, jobban teszi, ha vigyáz magára!
− Mit akarsz ezzel? – kiabálta túl Sárát Gyula. – Szerinted bolond vagyok? Az voltam, amikor elvettelek.
− Ha kiderül, orgazdaságért, okirat-hamisításért felelsz. Az a ribanc nevethet a markába!
− A nagyapja intézte el, hogy a társaságnál vadőr legyek.
− Véded?! Talán ágyba is bújtatok?! Gondoltál arra, mi történik, ha rájönnek, hogy éveken át saját zsebre vadásztattál? Elemi érdekünk, hogy ne kerülhessen az a ringyó pozícióba.
− Amíg a sintértelepen van kutya, addig nem jöhetnek rá a vadhús hiányára. Dúvadapasztáskor még mindig én lövöm a legtöbb kóbor kutyát.
− Azt ajánlom, ahol csak tudsz, tegyél annak a nősténynek keresztbe, mert ha kiteszik innen a adóssággal, jövedelem nélkül maradunk.
− Hallgatlak! Amilyen megátalkodott gonosz vagy, biztosan van már terved.
