Az egyik magányos éjszakán azt álmodtam, egy imahengert szorongatok csodálkozva. Az első házasságom mantráját forgattam.
− Megjöttem, drágám! – hallottam a hengerből vidám hangomat. − Mi a kaja? − Nem főztem – válaszolja a párom unottan −, keress valamit a hűtőben, édesem! – Rendes ember nem válogat −, előzi meg a véleményemet anyós −, ugye, fiam?
− Beszélgessünk, drágám! – kértem a páromat. − Mi már beszélgettünk anyukámmal – mondta fel sem nézve a Nők Lapjából −, édesem! − Rendes ember nem untatja a feleségét a munkahelyi problémáival −, szólt rosszallóan az anyósom −, fiam!
− Nem bírom tovább, drágám! – Magadnak keresed a bajt –lapozott tovább a párom −, édesem! − A rendes ember áldozatokat hoz a családjáért – nézett szigorúan a páromra anyósom −, fiam!
− Elválok – mondtam halkan −, drágám! – Van valakid, te rohadt, szemét állat! A lányom nélkül nulla vagy – kiáltott utánam anyósom −, kisfiam!
– Éhes vagyok, kedvesem! − Nem főztem, találsz a hűtőben, kis szívem! − Rendes ember nem válogat, fiam!
– Beszélgessünk, kedvesem! − Mi már beszélgettünk anyukámmal, kis szívem! – A rendes ember nem viszi haza a munkahelyi problémáit, fiam!
− Nem bírom tovább, kedvesem! − Te tudod, kisszívem! Hitvány ember vagy, fiam!
– Elválok, kedvesem! − Rohadt szemét állat vagy, kis szívem! – Nélkülünk egy nulla vagy, kisfiam!
− Elválok! − Rohadt állat! – Hulla, nagy nulla!
− Megállj! – kiáltottam, és két kézzel fékeztem a gyorsuló hengert. Szívem a torkomban kalapált. Ördögi szándékot sejtettem a szerkezet mögött. De nincs okom a borúra – nyugtattam magam −, egy kezemen is megszámolhatom, hányszor nősültem – gondoltam, és vissza sem nézve tovább mentem, hosszan kilépve siettem, karommal evezve szaladtam, teljes erőmből rohantam − nem bírom tovább – nyögtem levegőért kapkodva, és egy kapualjban összerogytam.
− Fiam! A rendes ember rohadt, ember, hulla rendes, állat – visszhangoztak a szavak az üres lépcsőházban.
Felriadtam.
Az öregek már aludtak. Síri csend volt a szobában. A bezártság érzéséhez hasonló, tehetetlen fojtogató rémülete fogott el. Magamra szedtem a ruhámat, és mint a zátonyra futott és léket kapott hajóból, vagy mint a földrengés sújtotta és összeomlani készülő házból, rohantam le a lépcsőkön, és törtem ki a ház vaskapuján. igyekeztem mélyeket lélegezni a friss levegőn. Az éjszakai utcát locsolóautók áztatták. A szemben lévő ház világító kirakataiból női próbababák mutogattak felém, és kórusban kiabálták, nem is kiabálták, üvöltötték: „Te rohadt önző állat! Te szemét, rohadt férfiállat!”
Reggel a vekker csörgésére ébredtem.
Hilda már fölkelt, a fürdőszobában jókedvűen, egy slágert énekelve zuhanyozott. Az ágy szélére ültem, és azon kaptam magam, hogy a lábfejemet nézem. – Ápolt – emeltem a kezembe −, pedig mennyire elhanyagolt volt. Hilda pedikűröse csodát művelt, sehol egy bőrkeményedés. Olyan puha, mint a babálé. Hilda az éjjeliszekrényre tette a kávémat, még forró volt. Az lehetetlen – töprengtem −, Hilda nem akarhat elhagyni, megcsalni a vadásszal. Annyira bántott a lelkiismeret, hogy elszégyelltem magamat. Hilda modern nő, nem szajkózza, hogy szeret, nem mondja ki, egyszerűen megpróbál rávezetni. Mindent értek. Segítenem kell neki, hiszen közösek a céljaink, az érdekeink. − Feleségül veszem Ziát! − magamat is megleptem a hirtelen döntéssel. – Testbeszéd. Hilda nem mondja, de a kimaradásaival célozhatott rá. Időt hagyott, hogy egyedül gondoljam végig, és magamtól jöjjek rá. Rájöttem! Ziának mindenben igaza van! A kutyatanítást, a bírálatokat is jól látta. Abban is igaza van, nem szülhet vadházasságban zabigyereket. A pap meg sem keresztelné azt a szegény, ártatlan csöppséget.
Még az ágy szélén, kávé kortyolgatás közben elhatároztam, veszek egy pár karikagyűrűt, és a szüleitől ünnepélyesen megkérem Hilda kezét, és szűk családi körben, szép lakodalmat ülünk. Elutazunk egy egzotikus nászútra. Hilda vonzódik Egyiptomhoz, hát akkor oda megyünk.
Az éjszakai álom felnyitotta a szemem. A mellkasomat szorongató érzés megszűnt. Nyugodtság, felszabadultság áradt szét a testemben. Romlónak hitt kapcsolatunkra orvosságot találtam. Szégyelltem, hogy rémeket láttam, és paranoiás túlérzékenységemben megvádoltam a szeretett nőt és a szüleit. Önző kicsinyességemért haragudtam magamra.
Délelőtt az utazási irodában leelőlegeztem egy kéthetes nílusi hajóutat.
Hilda mintának elemelt gyűrűjével jártam az ékszerboltokat, és egy modern, tizennyolc karátos karikagyűrűt, és egy kísérő ametiszt pecsétgyűrűt vásároltam. Kevés volt a pénzem. Kölcsönt vettem fel.
Este, mint már hetek óta, egyedül vacsoráztam. Be akartam avatni a meglepetésbe Hilda öregeit, de a kedvenc sorozatukat nézték a tévében, és mint ilyenkor mindig, most sem figyeltek rám. − Nem is baj − gondoltam −, annál nagyobb lesz a meglepetés.
Későre járt, fáradt voltam, az izgatottságtól mégsem tudtam elaludni. Hildát és Hagent is hívtam, de ki voltak kapcsolva. Küldtem nekik néhány sms-t, de nem kaptam választ. Ha már úgysem tudok aludni, úgy gondoltam, most rögtön megosztom velük a jó hírt, és elindultam vadászterületre.
Vadászház parkolója üres volt. Telefonálni akartam, de a völgyben nem volt térerő.
A főutcán Hagen háza előtt állt Hilda autója.
Mögé álltam. Becsengettem. Sokáig nem történt semmi. A kerítésen át próbáltam belátni, de sötét volt odabent. A kert végéből ismerős kutyahangot, Bosszú nyüszítését hallottam. A sokadik csengetés után félrehúzták a függönyt, és az egyik ablakban fény gyulladt, és az árnyak kapkodva öltöztek. Nyílt az ajtó, Hilda idegesen szólt ki:
− Mit keresel itt? − nézett meglepődve, mint aki régi, elfelejtett ismerőssel találkozik. − Terhes vagyok. Hagen az apa. Hagyj békén!
Azon az éjjelen lopva, mint a hitvány tolvaj, csendben összecsomagoltam a holmimat. Nem gyújtottam lámpát, kifelé menet a sötétben halkan fordítottam a kulcsot az előszobaajtó-zárban.
− Te szemét csavargó! – támadt rám Hilda anyja, és elállta az utamat. – Mit képzelsz – csapkodott egy felmosófa nyelével −, kefélsz, aztán köszönés nélkül lelépsz?
− Mocskos állat! – érkezett Hilda apja hálóingben a párja segítségére. – Baszni, gyereket csinálni és odábbállni?!
− Nem értetem! Teljesen összezavar. Miről beszél? Kinek a gyereke? – hebegtem.
Nem hagytak időt a tisztázásra, a liftajtóig üldöztek. Lármájuk felverte a lakókat. A folyósón sorban nyíltak az ajtók, és a szomszédok, akik Hilda szüleinél is kevésbé értették a helyzetet, igyekeztek az érkező liftajtóban elzárni menekülési útvonalamat.
Harcias szomszédokat félre lökve, rémülten ugrottam az érkező liftbe. A csomagokat pajzsként tartva magam előtt, lábbal védekeztem. Végtelen hosszú időnek tűnt, mire a lassan mozgó ajtó és életem rövid, de szépkeserves szakasza végleg be- és lezáródott. Az autó hátsó ülésére dobáltam a szatyrokat. Csikorgó kerékkel fordultam ki a főútra.
Néhány nap múlva vastag ajánlott borítékot nyomott a kezembe a postás. Egy ügyvédi iroda tájékoztatott Hilda szüleinek kártérítési igényéről. A levélben a lakásukban töltött éjszakáim számának, szennyes ruháim mosási költségének és – napi bontásban – elfogyasztott vacsoráim árának felsorolása állt. A csatolt számlán a jó hírnév beszennyezése és lejáratása címén további soknullás összeg volt. Az iratot undorral dobtam a szemétbe.
