A október végi nappalok száraz melegét a november fagyos, esős éjszakái követték. A társas ház kényelméhez, a gondoskodó szeretethez szokott Bosszú sebei elgennyesedtek. Szőrébe élősködők költöztek.
Páty és Zsámbék közti kanyargós, keskeny úton az éhezéstől, a szomjúságtól, a láztól legyengült Bosszú öntudatlanul vánszorgott. Egy autó a bukkanó mögött gyorsan közeledett. A kerékpáros lány látta meg a kutyát. Hirtelen döntött: az autó elé, a kutya mögé hajtott. Az autó csikorogva fékezett, műanyag-lökhárítója puffanva az út menti bokorba dobta a kutyát.
− Mi a jó istent csinál? – ugrott ki dühösen az autóvezető, egy idős férfi.
− Elütötte a kutyát.
– Miért engedik póráz nélkül tekeregni – kiabált az autó utasa egy idős nő.
− Legközelebb rendőrt hívok – fordult a férfi a lány felé! – Szerencsére nem látszik sérülés – nyugtatta az utasát.
A kerékpározó szülők ekkor értek a lányuk mellé, és leszálltak a bicikliükről.
− Mi történ? – kérdezte az apa és fenyegetően nézett az autóvezetőre.
− Szándékosan ütötte el a kutyát – mutatott a bokor felé a lány.
– Embert csak azért nem gázol, mert büntetik? – sziszegte az anya megvetően.
− Szállj már be! – sürgette az indulást az utas. – Ezek állatvédők. Bolondok!
Az autó a kerékpárosokat kikerülve elhajtott.
− Ez egy fajta tiszta magyar vizsla– nézte Bosszút aggódva az anya –, kórházba kellene vinni.
– Hagyjátok békén – támasztotta le a kerékpárját az apa –, veszett is lehet.
− Kinyitotta a szemét! – hajolt Bosszúhoz közelebb a lány.
Bosszú felnézett, de a felhasadt fejbőréből a szemébe csordogáló vértől nem láthatta a segítő szándékú embereket.
Összébb gömbölyödve beljebb húzódott a bokor alá.
− Hívjunk állatmentőt – könyörgőt a lány.
– Ez igen! A szerencsés megtaláló fizethet – háborgott az apa a klinikáról érkezett számlalevél összege láttán. − Teljesen hülye vagyok – csóválta a fejét – nem elég, hogy az adóm egy százalékát állatmenhelyeknek adom, még az elkóborolt kutyák orvosi ellátását is magamra vállalom. Fizetem az állatmentőknek a szállítási díjat és az orvosi ellátást. A végén csomagba megkapom a kutyát, és tarthatom az élete végéig a lányom teknősbékája, leguánja és a papagálya mellett.
− Ezt a kutyát ismerem! – mutatott Bosszúra az önkéntes állatgondozó a kutyamenhelyen. – Hogy kerültél ide, kisapám?
− Halló! Nem hiányzik valami vagy valaki? – szólt köszönés helyett a telefonban egy ismerős férfihang. − Nálunk vendégeskedik a kutyád!
− Mi van? Hol nálatok? Nem értek semmit. Ki vagy? Nincs is kutyám!
− Bosszú itt van a menhelyen.
− Nem veszek autót – hosszú hallgatás után szólalt meg Hilda a telefonba. − Mit akarsz? Dolgozom.
− Bosszú az állatmenhelyen van. Magamhoz akarom venni, de csak a törvényes gazdájának adják ki.
− Azonnal indulok!
