Valami megváltozott csak nem tudtam, mikor és miért. A szokásos vasárnapi ebédre Hilda anyja, korábban megkülönböztetett szeretettel főzte nekem a kakasherepörköltet, amit utálok, most rántott húst sütött. A csirkelevesből se nekem szedte a főtt zöldségeket, ahogy eddig mindig. Az ebéd utáni bort ha én hoztam, Hilda apja bízott az ízlésemben, de most a palackot gyanakvóan nézegetve megjegyezte:
– Ennél olcsóbbat biztosan nem találhattál a boltban?
− Egészségünkre! – ütöttük össze a poharainkat.
− Apáddal harminc éve találkoztunk egy ifjúságivezető-táborban – gügyögött mosolyogva Hildára az anyja –, ott a munkásmozgalomban fogantál, kicsi édesem. Apád agitátor-, én népnevelő tanfolyamon voltam.
− Énekeltünk, táncoltuk, az volt az élet – töltött újra Hilda apja magának és párjának.
− Sokat nevettünk – kontrázott Hilda anyja a széken hintázva.
– Apuka – kezdte Hilda, majd az asztal alatt kolduló kutya fejére csapott –, Hagen el tudja intézni, hogy nyerjünk a versenyeken. Ha Bosszú keresett kan lesz, fedeztetésenként egy-egy kölyök árát fizetik.
− Kerülj ahhoz a Hagenhoz közelebb, használd ki a lehetőséget – javasolta a pénz hallatán izgatottan Hida apja.
− Vigyél neki valami italt – csatlakozott az anyja az ötlethez, és elégedetten nézett a lányára – persze ne legyen drága, majd én összegyűjtöm a fedeztetések árát, és elmegyünk egy drága helyre hármasban nyaralni.
– Köszönöm az ebédet – álltam fel az asztaltól −, túl sok, és nehéz is volt.
− Mi nem tetszik apádnak? – öleltem át Ziát ebéd után a szobában. – Anyád is olyan furcsa, azt állította nem szeretem a leveszöldséget, és visszavette a tányéromról a sárgarépát.
− Felejtsd már el a bukást! Anyám csak miattad sütött rántott húst, a túlzott főttsárgarépa-a kakasherefogyasztás egészségtelen, rákot okoz.
− És apád miért mondta, hogy olcsó bort hoztam?
− Tréfált.
Hagen magánképzésén Hilda a kutyával minden vizsgafeladatot végigpróbált. Bosszú kipihent volt, jó kedvvel dolgozott, de Hilda mégis hajtotta, űzte.
− Látszik, hogy te más vagy, mint a barátod − állapította meg Hagen elégedetten – akarod az eredményt, és meg is teszel érte mindent. Bosszú érzi, hogy számítasz rá, és együttműködik.
A megismételt vizsgán Hagen a kíváncsiskodókat, kisérőket látótávolságon kívülre terelte, mondván zavarjuk a vizsgázó kutyákat. Bosszú kitűnő egy minősítést kapott.
− Milyen kiváló szakember ez Hagen! – lelkendezett hazafelé az autóban Hilda. – Úgy örülök, hogy megismertük!
− Hagen és Matyi bírált – jegyeztem meg, de meg is bántam, ahogy kimondtam.
– Első díjban végeztünk. Ez bánt? – nézett rám haragosan Hilda.
Külföldre utaztunk.
A vendéglátók pesti fülnek szokatlan monarchiabeli akcentussal bőséges vadreggelivel kínáltak: szarvasfelvágott, vaddisznókolbász, igazi kemencés parasztkenyér; bor, pálinka, amennyi csak rá fért a hosszú asztalra.
Felemelő érzés volt látni a megnyitón a zászlófelvonást és hallani a nemzeti himnusz játszó tűzoltózenekar. Az ünnepi hangulatot a fehér lováról Bocskai ruhában, kardját forgatva szónokló polgármester koronázta. Korábban sosem jártam ilyen látványos, jól szervezett rendezvényen. Úgy éreztem, egy olyan világ nyílt meg előttem, amelybe Bosszú, Hilda és Hagen nélkül nem nézhettem volna bele. Hálás voltam nekik érte.
Hagen a rajtszámsorsolás után különösen elégedett volt, mert Bosszút bírálhatta.
A versenyen a főszponzornak, a polgármesternek a kutyája nem vette a szájába a vadat. A magyar bírók kizárták. Óvás után azonban egy másik területen, ahova a nézők és a versenyzőtársak sem mehettek, válogatott helyi bírók előtt sikeresen teljesítette a feladatot.
Az ebédszünetig Hilda jól állt. Hagen Bosszúnak a hibák ellenére minden feladatra maximális pontot adott. Úgy terveztük, korán, győzelmünk kihirdetése után indulunk haza.
Éjfélkor azonban még a vendéglő előterében ültünk, onnan hallgattuk, hogy a részegen hangoskodó bírói konzílium döntésképtelen. A polgármesternek és Ziának a kutyája egyenlő pontszámmal állt az élen. A két vizsla összevetéséből, együtt végzett munkájából születhetett volna meg a végső sorrend, de ez az éjszakai csillagvilágnál már lehetetlen volt. Maradt a szájkarate. A polgármester – a főszponzor jogán – a kutyájának ítélte az első helyezést és a vele járó kupát. Éjfélre járt, amikor elcsattant az első pofon.
− Aki a zenét fizeti, az nótázik! − kiáltott kivont karddal a kezében a polgármester a helyiségből vérző orral kitántorgó Hagen után.
– A bírói értekezlet be van rekesztve – mondta a zsebkendőjébe Hagen. Óvás nincs! De mit akartok? Kaja pia jó volt, csak a szabályzaton kell egy kicsit csiszolni.
A márjaberényi visszavágón
a magyar bírók a Bocskai ruhás polgármester kutyáját kizárták. A polgármester többnyelvet keverve fellebbezett. Matyi, a csoportvezető bíró megköszönte a polgármester óvási díját, és zsebre tette. Az elképedt polgármester tehetetlenül, káromkodva hazaindult. Bosszú – maximális pontszáma ellenére – sem került a dobogóra, megelőzték a versenyt bőkezűbben szponzorálók kutyái.
Hilda egyre jobban átadta magát vadászkutyasportnak.
Hagen megbabonázott médiumként irányította, és mint a versenyagarát hajtotta a mindig elérhetőnek mondott cél felé. Hilda vakon, mindent, ami addig a számára fontos volt hátrahagyva követte Hagen utasításait. − De miért? – töprengtem. − Mennyivel jelent többet Ziának egy serleg, egy oklevél, mint a nyugodt élet? Annyit csak nem érhet, hogy feláldozza a jövőjét, az álmait? Kutyasiker, ebboldogság. Egyszerűen csak megváltozott – jutottam a végkövetkeztetésre −, miközben azért reménykedtem is, előbb vagy utóbb mégis csak kilábal a kutyamizériából, és ismét a régi, megszokott kerékvágásba döccen az életünk. Szerettem Ziát és gyereket szerettem volna tőle.
Hilda a vadásszal hajnalokig tréningezte Bosszút. Mobilomból a nem fogadott telefonhívásaim hosszú sorát törölgettem. SMS-eimre, „Mikor érkeztek?”, „Hogy álltok?” nem kaptam választ. Gondoltam, a válaszírásért nem hagyhatják félbe a megkezdett feladatot.
Az egyedül töltött esték, megviselték az idegeimet. Néha már elképzeltem, hogy talán Hilda és Hagen közt több lehet, mint szenvedélyes vadászkutyázás. De elhessegettem a gonosz gondolatokat. Minden zavarossá, bizonytalanná vált. Vártam. Nem akartam hibázni. Szerettem Ziát és éreztem Hilda is szeretett, ha nem is mondta ezt ki soha. Családot akartam, nyugalmat, de egyben féltem minden változástól. Nem emlékszem, mikor kezdődött, talán a válás után kezdtem rettegni a magánytól. Az egyedül maradás érzése a lassan a zsigereimbe költözött.
Egy magányos éjszakán azt álmodtam, hogy egy imahengert szorongatok csodálkozva. A házasélet mantrája – betűztem, és kíváncsian megforgattam.
