A falú határában
szürke betonútra fordultam − A célhoz vezető utat gyalog kell megtenni! – figyelmeztetett a telefonnavigátor női géphangja szenvtelenül.
Elhagyatott, üres orosz laktanya mellett gurultunk tovább. A betonépület súlyosan vesztésre állt a természettel és a fosztogatókkal szemben. A hosszú, keskeny utat balról elhanyagolt akácerdő, jobbról sűrű nádas szegélyezte. Az autó kereke pogány ritmust zakatolt a töredezett, megsüllyedt betontáblák dilatációin. Hilda, a barátnőm, akivel néhány hónap óta vadházasságban éltünk próbált a szétnyitott térképen tájékozódni.
− Kitehettek volna egy útbaigazító táblát – dobta mérgesen a térképet a hátsó ülésre –, ha mégsem találnánk oda, neveletlen maradsz, kiskutyám – gügyögte a csomagtartóból izgatottan nézelődő, szimatoló Bosszúnak, a rövid szőrű magyar vizslájának.
Átérve egy kongó, hosszú alagúton a keskeny út folytatódott. Elhatároztam, amint lehet megfordulok, de a következő enyhe lejtő végében ipszilon-útelágazáshoz érkeztünk. Az elágazásban egy fatáblán égbe mutató nyíl és gyerekes zsinórírás: „Vizslaképzés. Belépés csak klubtagoknak!”. A kereszteződés egyik ága az erdőbe vezetett, a másik salakos zúzottköves útban folytatódott. Az elhanyagolt kátyúkkal teli makadám sokadik kanyarral elhagyatott gazdasági épületekhez és alacsony, kis kertes cselédlakásokhoz vezetett. Lehúztam az ablakot és leállítottam a motort. Hallgatóztam. Távolból tehén- és szamárbőgést, lónyerítést, míg a kocsi csomagtartója felől Bosszú sírdogálását hallottuk. A cselédlakásokat elhagyva egy szarvascímeres vadászház autókkal zsúfolt parkolójába fordultam. Hilda száll ki először, és láthatóan elgondolkodva nyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Bosszú visítva vágódott ki a csomagtartóból. Széttett lábbal, futás közben, meg-megállva szukásan vizel, és szélsebesen az erdő felé iramodott.
− Bosszú! Bosszú! – kiabáltunk, és futottunk utána.
Fakerítésű karámok közötti földúton rohantunk, követtük a csaholást. Egy mezőre értünk, ahol a vizslások kisebb-nagyobb csoportja várakozott. Bosszú körberohanta a kutyásokat.
− Jó reggelt! – köszöntünk kifulladva, levegőért kapkodva, amikor Bosszú a szabadság kitörő örömével kergetőzős játékra hívott egy őszpofájú, kitömött vaddisznót őrző, apró terriert.
A kis terrier a fogait csattogtatva vadul támadt a nála jóval nagyobb Bosszúra. Szerettem volna a kutyánkat megvédeni, de a fogcsatázók közé nem mertem nyúlni.
Felelősnek éreztem magam. Az én ötletem volt kutyaiskola. Alighogy megérkeztünk, máris indulhatunk haza a szétcincált Bosszúval – hasított belém a közeli jövőkép. Sajnáltam volna, ha a bajkeverőnek bármi baja esne, és nem kevésbé sajnáltam volna Hildát, akivel most kezdődő ígéretes kapcsolatunknak a balul elsülő kaland a biztos végét jelenthette volna.
– Hol van a gazdája? – üvöltöttem kétségbeesve, tehetetlenül. – Fogja már meg valaki!
− Öldöklésnek látszik – kiáltotta felém egy stüszi kalapos, tiroli nadrágos férfi, és nadrágtartóját fogva mozdulatlanul nézte, ahogy a kis méregzsák torkon ragadja a kapálódzó Bosszút, majd vérfagyasztó hörgéssel tépi, rángatja. Bosszú taktikusan megadást színlelt. Aztán hirtelen kiszabadította magát a méregzsák pofájából, és a vesztesektől szokatlanul hetykén, égnek meredt farokkal tovább iramodott könnyebb ellenfelet keresni. A várakozók közt száguldozott, és a pórázon tartott jól nevelt magyar vizslákba bele-belecsípett.
Bosszú élvezete a „kapj el, ha tudsz” játékot.
− Az anyád! Megfoglak, szétrúglak! − csatakiáltással, a neveletlen kutyatulajdonosok rutinjával, Bosszú elé és mögé kerültünk. Ki a fülén, ki a farkán – megragadtuk.
− Mocsok, a kis jagd a területét védi – váltott oktató hangnemre a tiroli nadrágos.
− Mitől olyan okos? – vágott vissza Hilda idegesen − Talán maga találta fel a nadrágtartót?
− A kutyák intelligensebbek, mint némely ember. Vér nélkül, szemtől szemben döntik el a rangsort. Üdvözlöm – lépet közelebb a tiroli gatyás és vigyorogva nyújtotta a kezét –, Hagen vagyok, de nem Az istenek alkonya Wágner műből, hanem csak máriaberényi vizslaklubból. Én vezetem a kiképzést.
− Hilda vagyok – nevetett Hagen megjegyzésén – ugyan abból az operából, de ne hívjon Brünnhildének, mert hangnemet cserélünk, basszusból szopránra váltom.
− Szereti Wagnert? – csodálkozott Hagen – A kedvenc zeneszerzőm. Gané! Kuss! – kiáltott a szünet nélkül csaholó tacskójára, és szitkozódva pórázra tette.
Az alkalomhoz öltözött vizslások bizalmatlanul, gúnyosan néztek ránk. Hildával egyforma világoskék, kínai suhogó joggingot, fehér tornacipőt vettünk fel. Nem akartuk túlöltözött városinak mutatkozni. Elértük a célunkat. Bosszú viszont a maga természetes voltában beleillett a környezetbe, olyannyira, hogy birtokba is vette. Mindent és mindenkit lepisált. Az utolsó cseppet is kierőlködte, sőt azon túl is, végül csak a jelzés kedvéért emelgette a hátsó lábát a felé rugdosó anyázók közt.
− Vegyétek fel a kezdő alakzatot – mutatta Hagen a képzeletbeli kört.
Korán volt még, csillogott a harmat a pókhálós lucernán. A kiképzőkörtől távolabb, cuppogó, vizes tornacipőben várakoztunk Hildával. Bosszú vinnyogva, csaholva rángatta a pórázt.
− Mit keresek egy ilyen helyen – csodálkoztam magamon −, sosem volt kutyám, és nem is terveztem, hogy legyen. Eleddig a természetbe legfeljebb a Margitszigetig mentem a kaszinóba, sörözni, és most természetidegenként várakozom, nem sejtve, mire, nem is tudva, minek.
