A másik szomorúság, milliárdokért, a természetvédők tiltakozása ellenére körbe betonozták, hullámtörő gátat építettek, csónak kikötőket szüntettek meg. A gát azon az elképzelt felszín magasságon húzódik, ami azóta messze a tótól mementóként mutatja az emberi ostobaságot, a hatalmasok, a döntéshozók felelőtlenségét, a következmények nélküli természetrombolását, a közpénz elherdálását.
Tó köré épített beton-emlékmű az emberi önhittségnek állít dicstelen szobrot. A nonszensz gyerekkori dal groteszk világa itt már nem játék: a „száraz tónak nedves partján” ma egy olyan gát húzódik, amely a víz hiányát nem megoldja, hanem kiemeli, keretezi, konzerválja.
A beton, ami nem véd, hanem vádló mementó
A hullámtörő gátat úgy húzták fel, mintha a tó örök és stabil lenne, mintha a vízszint nem változna, mintha a természet nem lenne élő, lélegző rendszer. A gát magassága ma már szinte szarkasztikus jelzés: ott áll, mint egy mérce, amely azt mutatja, mennyire nem értették meg a tó működését.
A természetvédők tiltakozása ellenére:
- körbebetonozták a partot, mintha egy élő tó lenne egy mesterséges medence,
- elpusztították a halak természetes ívóhelyét
- megszüntették a csónakkikötőket, mintha a tó rekreációs funkciója lenne a probléma,
- milliárdokat költöttek egy olyan infrastruktúrára, amely ma már a szárazság miatt funkciótlan.
Ez a beton nem védelem, hanem vádirat.
A következmények nélküli természetrombolás
A Velencei-tó története rámutat a civilizációs és politikai vakságra:
- a rövid távú érdekek,
- a politikai látványberuházások,
- a szakmai figyelmeztetések negligálása,
- a közpénz elherdálása,
- társadalmi bosszú,
- és a felelősség teljes hiánya.
A tó nem csak víztest, hanem élő rendszer, kulturális tér, generációk emlékezete. A beton pedig nem csak építőanyag, hanem a döntéshozói arrogancia megkövült szimbóluma.
A természet nem felejt
A tó kiszáradása nem megtorlás, nem büntetés, hanem válasz. A természet nem tárgyal, nem alkudozik, nem igazodik a beruházási tervekhez. A víz egyszerűen eltűnik, ha nem kap utánpótlást. Az élőlények elpusztulnak, ha nincs élőhelyük. A tó pedig lassan emlékművé válik, nem élő tájjá.
És közben a beton ott áll, mint egy groteszk jelzőoszlop: „Itt valaha víz volt. Itt valaha élet volt. Itt valaha értelemnek kellett volna lennie.”
