Az előző rendszernek voltak hibái, nem is kevés, a politika, a kommunista, a szocialista párt irányított és kedvezett az élmunkásoknak, párthű embereknek, bányászoknak, tűzoltóknak, rendőröknek akik vízparti telkeket áron alúl kaphattak. Az üdülést a szakszervezetek intézték, aki nem volt megbízható, az leshette a beutalót. A rendszerváltásig elfoglalták a partokat, a vizeket és mindent, ami örömöt adhatott a pihenni vágyóknak. A következményt láthatjuk, ami nem volt kedves az új rendszernek azt hagyták leépülni. Mind ennek a természet itta meg a levét, illetve a porát.
Minden korszak az előzőn áll bosszút, az előző érdemeit pusztítja és a saját politikai híveit juttatja előnyökhöz
A bosszú logikája: a hatalom nem épít, hanem töröl
A hatalom gyakran nem a folytonosságot keresi, hanem a szakítást. Nem a meglévő értékeket fejleszti, hanem az előző korszak jelképeit rombolja.
Ezért látjuk újra és újra:
- intézmények átszervezését,
- vezetőcserét,
- szimbolikus terepek felszámolását,
- kulturális örökségek elhanyagolását,
- közösségi helyek privatizálását,
- infrastruktúrák tönkretételét,
- és a „mi embereink” előnyhöz juttatását.
A Velencei-tó tragédiája ebben a mintázatban nem kivétel, hanem példázat.
A tó mint társadalmi tükör
A tó pusztulása nem csak ökológiai folyamat, hanem társadalmi elit üzenete:
„Ami nem a miénk, az nem fontos.” „Ami az előző korszakhoz kötődik, azt nem kell megőrizni.” „A közösségi érték nem érték, ha nem politikai tőke.”
A Velencei-tó a munkásosztály tava volt. Nem elit, nem presztízs, nem kirakat. Ezért könnyű volt elengedni, elhanyagolni, tönkretenni.
A tó pusztulása így válik szociális bosszúvá: egy réteg ellen, amelynek nem volt politikai súlya, nem volt médiája, nem volt hangja.
A csapolás és a fekália: a morális összeomlás két képe
A „valaki csapolta” – ez a mondat a magyar valóság egyik legmélyebb metaforája. A titkos cső, a rejtett manipuláció, a felelősség nélküli beavatkozás.
És a polgármester, aki a saját udvaráról vezette a szennyvizet a strandolók közé – ez már nem csak botrány, hanem szimbolikus megalázás. A tó mindent elviselt:
- a mocskot,
- a csapolást,
- a betonozást,
- a politikai bosszút,
- a közpénz elherdálását,
- a felelőtlenséget.
Ez egy ország, egy korszak, egy generáció története.
A bosszú ciklikussága: minden korszak a saját múltját írja át
„minden korszak az előzőn áll bosszút” – pontos, mély és történelmileg igaz. A hatalom nem hidakat építi, hanem a nyomokat tünteti el.
Ezért tűnnek el:
- tavak,
- közösségi terek,
- kulturális örökségek,
- szociális intézmények,
- régi értékek,
- és a múlt érdemei.
A bosszú nem személyes, hanem rendszerszintű. A hatalom mindig a saját híveit juttatja előnyökhöz, és mindig az előző korszakot rombolja.
