Bogáncs és az én történetem is anya betegágyánál kezdődött. Alig voltam nyolc éves, amikor a családunk szétesett. A kishúgom apánál, én kőbányán nagyanyánál laktam. A napok nagy részét csibészkedéssel, iskolakerüléssel, csavargással és bandaháborúskodással múlattam. A különböző társadalmi osztályokból összeverődőt sorsukra hagyott utcagyerekei összetartó empatikus, mondhatni szoros lelki sorsközösséget alkotott. A falkatagság biztosította az erőt, a védelmet és a biztonság érzését. A közös balhék szövetségesekké kovácsoltak bennünket.
A területvédő harcok többnyire távolságtartó kődobálással, csúzlizással kezdődtek és csak ritkán, szélsőséges esetben alakult ki igazi test test elleni közelharc.
Aki minél nyomorultabban, minél hátrányosabb helyzetben tengődött, az annál elszántabban bizonyította, helye van a bandában. Feltétlen hűséggel védte a semmit, amit a mi utcánknak, a mi grundunknak tartottunk.
Aki önfeláldozóan küzdött, az magasabb rangra emelkedett. A banda lehetőséget biztosított, hogy kipróbáljuk magunkat bátorságban, ügyességben és bajtársiasságban.
„Mutasd meg a csúzlidat, megmondom ki vagy”
nézett alapján meghatározó volt, kinek milyen kétágú fegyver lapult a zsebében.
Az ágas, amire a gumit kötöttük készülhetett természetes anyagból, többnyire faágból vagy az építkezésekről lopható betonvasból.
A csúzli méretéből következtetni lehetett a gazdájának számos tulajdonságára. A túl méretes ágas az újonnan csatlakozókra volt jellemző, azokra akik még nem tudják hol a helyük. A maroknyi vagy miniatűr, akár szájban is elrejthető csúzlikat a kipróbált vagányok birtokolták, akik már bizonyították a hova tartozásukat.
A csúzli legfontosabb alkotórésze a nyersgumi, ami mint minden valamire való dolog hiánycikknek számított. Valaki eldicsekedett a csúzlijával, aminek erős gumiját a konzervgyárban egy ötliteres uborkás üvegről lopta. Elérhetőnek látszott, ha máshonnan nem, akkor az utcában a Duna Konzervgyár raktárudvaráról. Akkoriban szovjet jóvátételbe vagonszám érkező uborkát savanyították és öt és tíz literes üvegekbe pakolták. Gondoltuk, ha nem telik mindenkinek egységes szarvaslövő sapkára, vörös ingre, akkor legalább a csúzlija által legyen megkülönböztethető a galerink. Meglehet, ezen nem gondolkodtam még, a pártállamban egyetlen demokratikus hely a banda volt, ahol szavazással döntöttük el a betörést, és kétharmados többségben fogadtuk el az akciótervet.
Lopni kellemetlen érzés
A magas, üvegszilánkkal borított téglakerítésen könnyűszerrel átjutottunk, és az üvegekről bőséges mennyiségű gumit zsákmányoltunk.
Másként nevelt anya. Kimenthettem volna magamat, de érdekelt, képes vagyok-e lopni, és ha igen, az milyen érzés. Csalódtam. Nem hozott sem a bemászás, sem lopás különös izgalmat. Az idős éjjeli őr elől menekülés inkább szégyennel párosult, mintsem hősiesség érzetével. Komolyan elhatároztam, ezért a vacak érzésért felnőtt koromban sem leszek főfoglalkozású betörő vagy útonálló.
Akár milyen ügyesen másztam a kerítésen, mégis lebuktunk. Valakit az őrnek sikerült elkapnia, és az a valaki, hogy mentse a bőrét elárulta a betörésben részvevők nevét.
Egy töredelmes beismeréssel, látványos bűnbánással, és egy igazgatói intővel megúsztam a kalandot, de ennek az intőnek további következményei is voltak.
Szerettem tanulni, de a jegyeimen az ellenkezőjét mutatták. A konzervgyári betörés után nagyanya egy pedagógus ismerőse tanácsára, vett nekem egy kiskutyát. Remélte a kutya felelősségtudatra nevel és átsegít a nehéz időszakon. Úgy emlékszem, Bogánccsal az első találkozásunkra, mintha most történne. Nagyanya letakart fonott bevásárlókosarából egy fekete puli kölyök érdeklődő tekintettel lesett ki rám.
Éreztem Bogánccsal, így neveztük, elválaszthatatlan társak leszünk. − Nem hagyom el soha, és mindig gondoskodni fogok róla − fogadkoztam. Talán azt is megígértem, jobban fogok tanulni és rendesebben viselkedni, de az utóbbira nem esküdnék meg. Bogánccsal rengeteget futkároztunk a közeli kiserdőben és játszótéren. Talán többet is, mint kellett volna.
Az osztályzataim és a magatartás jegyem továbbra sem javult, amit a tanárok a túl sok kutyás csavargással indokoltak. − Kutyával, vagy kutya nélkül? − állítottam nagyanyát újabb döntés elé.
Pásztorok
Hamarosan két ködmönös férfi csengetett be hozzánk. Bogáncs az érkezésüket szűnni nem akaró ugatással, szűköléssel jelezte. Bogáncs egy birkahodályban született és ott élt, amíg el nem választották az anyjától. Az idegenekről áradó birka szag az anyját, testvéreit juttathatták az eszébe. Ki tudja, a szagok Bogáncs génjeibe bevésődött régmúltat, terelőkutya ősei emlékét sejdíthették fel benne?
− Egy hónapról lenne szó, amíg Bogáncs munkavizsgát tesz − emlékeztette a pásztorokat nagyanya és a szobaasztalnál hellyel és itallal kínálta őket.
A pásztorok hosszasan hallgattak, szemmel méregették Bogáncsot.
− Ez a derék pászturembör, mögmondja keeknek érdemes é foglalkuzni ezzel az ebből, vagy söm − nézett elégedetten a magasabb sovány képű Bogáncsra.
− Azt mondom kendeknek, csak az szaporodjék e közt is, amelyik nem röst. − kortyolt az italába a kövérkés alacsony homlokú − Igazam van-é? Vagy söm!
Bogáncs a beszélgetés közben az asztal alól időnként ki−kisandított és hol engem, hol jövevényeket fürkészte. A pásztorok nyugodt viselkedése, az ízes beszédük egyre inkább megnyugvással, bizalommal töltötte el. Korábbi acsarkodása lassan alább hagyott. Egy−egy elfojtott szűkölés és nyaffintás után elhallgatott. Úgy tűnt mintha tudta volna, róla folyik a diskurzus.
Ahogy az elválásunk közeledett, rajtam egyre jobban elhatalmasodott a keserűség.
− Ha elviszik, kivel fogom megosztani az örömömet, bánatomat? − hasított belém a kérdés.
Nagyanya látva, hogy küzdök a sírással megpróbált vigasztalni.
− Néhány hétről, esetleg egy hónapról lehet szó. − Azt ígérték, jó helye lesz.
Nem tudott megvigasztalni, de igyekeztem elhinni, és magamba fojtani a kitörni készülő sírást.
A pásztorok Bogáncsot pórázra kötötték és rövid búcsúzkodás után a viszontlátást garantálva távoztak.
Néhány hét múltával, ami nekem, egy esztendőnek tűnt, levelet kaptunk a birkásoktól. A levélben hosszan dicsérték Bogáncs ügyességét, tanulékonyságát. Biztosítottak bennünket, hogy Bogáncs jó kezekben van. Örömmel olvastam az írást és reméltem, hamarosan ismét együtt nyargalászunk a környéken.
Postás
Esős, borús őszvég következett. Egy ólmos hangulatú délelőtt egyedül tanultam otthon. Jó jegyekkel igyekeztem kiérdemelni Bogáncs társaságát. Csengettek. Sietve nyitottam ajtót. A leveles postás, sokáig csapkodta az ernyőjéről az esőcseppeket. Zsémbelve igazgatta az átázott kabátját.
− Itthon van nagyanyád? − Mielőtt válaszoltam volna, a kezembe nyomta a leveleket. − Add át neki! − és morogva a szomszéd ajtaja felé távozott.
Nem tudom miért, de az egyik boríték fogása és címzése rossz érzést váltott ki bennem. Soha sem bontottam ki, sem előtte, sem utána a másoknak címzett levelet, de ezt az egyet nem bírtam megállni.
„Sajnálattal közlöm, − állt nehézkes ákombákom betűkkel írt levélben − Bogáncs kutya babesiosisban elpusztult. A hodály mellett az öreg diófa tövébe helyeztük örök nyugalomba.”
