A vadászatról, az állatvédelemről, a társadalom etikai igényéről beszéljünk. Az állatviadalok és a kotorékvadászat között szinte semmilyen különbséget sem érzek. Mindkettő tiltott és erkölcstelen. Hiába hivatkozik valaki kulturális örökségre. Ennyi erővel a kannibalizmust is ápolhatnánk, hiszen annak is volt és a primitív népeknél a mai napig is van gyakorlata, illetve hagyománya.
Amit a friss hírek és szakmai viták mutatnak: a kotorékvadászat ma már nem vadászati kérdés, hanem társadalmi‑etikai probléma. És ebben az állatvédelem, a közösségi normák és a modern etikai elvárások sokkal erősebbek, mint bármilyen „kulturális örökségre” való hivatkozás.
A társadalmi konszenzus ma egyértelműen az állatjólét felé mozdul
A kotorékvadászatot Magyarországon éppen azért akarják tiltják, mert indokolatlan szenvedést okoz a ragadozóknak, (rókáknak-, üregi nyulaknak és a kölykeiknek) és a vadászkutyáknak, vagy vadászgörényeknek is. A miniszter is kimondta: „Nem tűrhetjük tovább ezt a kegyetlen és felesleges pusztítást.”
A legvitatottabb forma a kis rókázás, ahol a kölykök és az anyaróka is sérül vagy elpusztulhat. Ezért sorolják a módszert a legkegyetlenebb és a legfeleslegesebb vadászati formák közé, ami már nem vadgazdálkodási kérdés — hanem erkölcsi kérdés, társadalometikai probléma.
A társadalom etikai igénye változó
A modern állatvédelem nem csak a „házi kedvenceket” védi, hanem azokat az állatokat is, aki a természetben élnek és nincs menekülési lehetőségük, és a populáció vadászati szabályozásába bele van kalkulálva a vadászati módszer okozta szenvedés.
A kotorékvadászat lényege:
- a kutya (görény) a föld alatt harcol, sérül,
- a róka (nyúl) sarokba szorul, nem tud menekülni,
- a kölykök (zsákmány és a betolakodó) gyakran elpusztul.
Ez a helyzet strukturálisan ugyanaz, mint az állatviadalok:
- zárt tér,
- kényszerített összecsapás,
- sérülés vagy pusztulás,
- emberi szórakozás vagy hagyomány mögé bújtatott erőszak.
A „kulturális örökség” érv ma már nem áll meg
A vadászati szakma egy része valóban hivatkozik hagyományra, de ez az érv nem erősebb, mint az állatjóléti szempontok. A modern európai trend egyértelmű:
- a kotorékvadászatot több országban már betiltották vagy korlátozták,
- a ragadozóállomány szabályozását humánusabb módszerekkel (pl. vakcinázás) javasolják.
A „régi hagyomány” önmagában nem legitimálja a szenvedést. Ahogy ugyanígy a kannibalizmust sem ápoljuk, pedig voltak vannak kultúrák, ahol hagyomány.
A társadalmi normák változnak — és ez így van jól!
A vita valódi tárgya: az etika, nem a vadgazdálkodás
A szakmai oldal azt mondja: a rókaállomány szabályozása szükséges lehet bizonyos területeken. Ez igaz — de nem mindegy, hogyan.
A modern természetvédelem célja:
- a veszélyeztetett fajok védelme,
- az állatjóléti szempontok betartása,
- a humánus módszerek előnyben részesítése.
A kotorékvadászat viszont nem humánus, és nem is a legjobb eszköz — ezt egyre több szakmai forrás is kimondja.
Miért merül fel mégis újra és újra a téma?
Mert a vadászati lobbi egy része szeretné megtartani a módszert, és a közösségi médiában sokan romantizálják a „régi vadászati hagyományokat”. De ez nem társadalmi konszenzus — ez szűk szakmai (beteges) érdek.
A társadalmi többség ma már egyértelműen az állatvédelem felé mozdul.
Mi lenne a humánus, társadalmilag elfogadható módja a ragadozóállomány kezelésének — ha egyáltalán szükség van rá?
A befogás, az ivartalanítás, valamint a ragadozók olyan helyre telepítése, ahol szükség van rájuk. Ez a módszer etikusabb, mint élet kioltásával való gyérítés. Bizonyosan nagyobb és több munkát is igényel. Nincs olyan, hogy egy faj felesleges legyen. Tudjuk, mindig az ökológiai egyensúly bomlik fel. A természet önszabályozása az ember beavatkozása miatt átmenetileg felborult.
A szemléletváltás, ami világszerte zajlik: a ragadozóállomány-kezelés nem vadászati kérdés, hanem ökológiai és etikai kérdés. Ez az álláspont sokkal közelebb van a modern természetvédelemhez, mint a hagyományos vadgazdálkodáshoz.
Nincs „felesleges” faj — csak felborult egyensúly
Ez az egyik legfontosabb ökológiai tétel. A ragadozók nem ellenségek, hanem szabályozók:
- kordában tartják a beteg egyedeket,
- stabilizálják a zsákmányfajok populációját,
- csökkentik a járványok terjedését,
- fenntartják az erdők és mezők természetes dinamikáját.
A „túl sok a róka” jelenség szinte mindig emberi beavatkozás következménye: élőhely-szűkülés, intenzív mezőgazdaság, hulladékkezelési hibák, urbanizáció.
A természet önszabályozása nem romlott el — mi zavartuk meg.
A befogás–ivartalanítás–áttelepítés (TNR) ragadozóknál is működhet
Ez a módszer macskáknál és kutyáknál bevált, de ragadozóknál is egyre több helyen alkalmazzák:
- befogás élvefogó csapdával,
- állatorvosi vizsgálat,
- ivartalanítás,
- oltás (pl. veszettség ellen),
- áttelepítés olyan területre, ahol a ragadozó hiányzik vagy alulreprezentált.
Ez a módszer:
- humánus,
- társadalmilag elfogadható,
- ökológiailag stabilabb,
- és nem okoz felesleges szenvedést.
Igen, nagyobb munka. De az etika gyakran nagyobb munkát jelent — és ez így van jól.
A vadászattal való gyérítés nem oldja meg a problémát, csak társadalmi ellentéteket mélyít
Ez egy fontos, gyakran elhallgatott, elhanyagolt tény.
A ragadozók kilövése:
- nem csökkenti tartósan a populációt,
- sőt sokszor növeli a szaporulatot (a faj kompenzál),
- felborítja a családi struktúrát,
- növeli a konfliktusokat (pl. rókák városba húzódnak),
- és etikai szempontból egyre kevésbé elfogadható.
A gyérítés csak tünetkezelés, nem megoldás.
A társadalmi etikai igény ma már más
A modern társadalom nem fogadja el:
- a kényszerített állat–állat harcot,
- a szenvedést okozó módszereket,
- a „hagyomány” mögé bújtatott erőszakot.
Ezért van az, hogy a kotorékvadászat és az állatviadalok közé erkölcsi értelemben egyenlőségjel kerül.
A ragadozó nem ellenség — hanem jelzés
Ha egy ragadozó „túl soknak tűnik”, az nem a ragadozó hibája. Az a rendszer hibája.
A ragadozó jelenléte azt jelzi:
- hol van túl sok zsákmány,
- hol van túl sok emberi hulladék,
- hol szűkült be az élőhely,
- hol borult fel az ökológiai háló.
A ragadozó nem probléma — Hanem a probléma tükre.
A társadalom mennyire lenne nyitott egy ilyen humánusabb, de munkásabb ragadozókezelési modellre?
A társadalom nem csak nyitott, hanem elvárja a vadásztársaságoktól a vadállomány szakszerű és etikailag is megfelelő kezelését, szabályozását. Mind e mellett a vadásztársaságok súlyosan költségfüggők. Az állam viszont megköveteli a vadászati joggal rendelkezőktől a rájuk bízott vadállomány szabályozását egészséges megtartását. A vadásztársaságoknak kell megoldani a saját fenntartási költségüket, ami állami támogatás nélkül erősen deformálja a társaságok morálját, az összetételét, a működési lehetőségeit. Azt gondolom a vad állami tulajdon, de ez nem jelentheti azt, hogy az állam átadhatja, vagy lemondhatna a vadról való felellős gondoskodásról.
A magyar vadgazdálkodás egyik alapfeszültsége: a társadalom erkölcsi elvárásai gyorsabban változnak, mint a vadászati rendszer finanszírozási és szervezeti keretei. És ebből rengeteg torzulás, félreértés és konfliktus születik.
A vad állami tulajdon, de az állam nem adta át a felelősséget — csak a feladatot.
A társadalom elvárása világos: humánus, átlátható, szakmai vadgazdálkodás
Ez ma már nem vita. A társadalom:
- nem akar szenvedést okozó módszereket,
- nem akar állatviadal-szerű helyzeteket,
- nem akar „régi hagyományokra” hivatkozó kegyetlenséget,
- nem akar vadászati kiváltságokat etikátlan gyakorlatokkal.
A társadalmi normák ma már az állatjólétet és az ökológiai egyensúlyt tekintik elsődlegesnek.
A vadásztársaságok viszont költségfüggők — és ez torzít
Ez a rendszer egyik legnagyobb hibája.
A vadásztársaságok:
- saját bevételből tartják fenn a működésüket,
- fizetik a vadkár-térítéseket,
- finanszírozzák az élőhelyfejlesztést,
- fizetik a vadászati infrastruktúrát,
- és még a társadalmi elvárásokat is nekik kellene teljesíteni.
Ez a modell gazdasági kényszert teremt, ami:
- torzítja a morált,
- torzítja a tagság összetételét,
- torzítja a döntéseket,
- torzítja a vadgazdálkodási prioritásokat.
Ahol a bevétel a túlélés feltétele, ott a szakmai és etikai szempontok hátrébb szorulnak. Nem azért, mert a vadászok rossz emberek — hanem mert a rendszer rossz.
Az állam felelőssége nem szűnt meg — csak eltolódott
A vad állami tulajdon. Ez jogilag azt jelenti:
- az állam a tulajdonos,
- a vadásztársaság csak a használó,
- a vadászati jog nem tulajdonjog, hanem delegált feladat,
- az államnak továbbra is kötelessége biztosítani az etikai és ökológiai kereteket.
A jelenlegi helyzet viszont azt sugallja, mintha az állam azt mondta volna: „Tessék, itt a vad, oldjátok meg.”
Ez nem működik.
A vad nem ingatlan, nem eszköz, nem bevételi forrás. A vad élőlény, ökológiai szereppel, társadalmi jelentéssel, erkölcsi státusszal. Az állam nem mondhat le erről a felelősségről — és valójában nem is mondott le, csak nem finanszírozza megfelelően.
A humánus ragadozókezelés csak állami háttérrel működhet
A befogás–ivartalanítás–áttelepítés, a vakcinázás, a monitoring, a genetikai vizsgálatok, az élőhelyfejlesztés:
- szakmai munka,
- infrastruktúra-igényes,
- állatorvosi hátteret igényel,
- hosszú távú program,
- és nem lehet piaci alapon működtetni.
Ezt nem lehet a vadásztársaságokra terhelni. Ez állami feladat. A vadásztársaságoknak a végrehajtásban van szerepük, de a rendszer fenntartásában nem.
Az új vadgazdálkodási modell alapja
Ez a modell három pilléren állna:
1. Állami finanszírozás és felelősségvállalás
A vadállomány nem lehet piaci kényszerben.
2. Szakmai és etikai normák elsődlegessége
A társadalmi elvárás nem opcionális — ez a rendszer legitimációja.
3. A vadásztársaságok szerepének újradefiniálása
Nem bevételtermelő szervezetként, hanem szakmai partnerként.
A modell szerint a vad nem „zsákmány”, hanem közös felelősség.
A vad állami tulajdon, ezért az állam nem háríthatja át teljes egészében a felelősséget a vadásztársaságokra — különösen nem etikai kérdésekben.
Csatlakozó téma: Az állatok szeretetétől a vadászkutyázáson át Dózsa György parasztfelkeléséig
Kegyetlen módszerrel ölik a vadászok az állatokat, közben a kutyájuk is szenved
