/sosem voltam hétköznapi, de legalább mindig őszinte/
– Nem játszom senkivel! Társasjátékot sem. Nem versenyzek! Nem akarok legyőzni senkit sem. Magamat sem. Nem tartozom sehová sem. Se jobbra, se balra, de még középre sem. Távol tartom magamat a szélsőségektől, a középutat keresőktől és a vitatkozóktól és kerülöm a mindenben egyetértőket is. Megjegyzem, nem tartozni sehová rosszabb, mint tériszonyosnak az ezerméteres szakadék halált lehelő mélysége felett biztonsági őv nélkül egyensúlyozni, vagy magányosan sodródó víziszonyos, tengeri beteg hajótöröttnek az óceán közepén a hullámokon hánykolódni.
Emlékszem, lehettem tizenvalahány éves, amikor anya halálos betegen, bénán feküdt, hogy le ne essen oldalról bedeszkázott ágyon. Ha valamit jelezni akart, mivel már nem tudott érthetően beszélni, mutogatott és nyöszörgött. Segíteni akartam, de hiába kerestem, kutattam át a lakást, a fájdalomcsillapító gyógyszer elfogyott. Tudtam, a tabletta nem gyógyítja meg, de a végstádiumban a kábultság az egyetlen elérhető maximum. Receptet egy fiókban megtaláltam, de a kiváltásához a pénz is kellett volna, de a hónap végén üres volt a családi pénztárca.
Gondoltam egy merésszett, felkeresem a dúsgazdagnak mondott rongykereskedő özvegyét, Violanénit, nagyanya nővérét. Nagyanya mindig megvetően és lenézően beszélt Violanéni férjéről, akit gúnyosan Rongyos Józsinak emlegetett. A rongykereskedővel sosem találkoztam, de hallomásból tudtam, apát hitvány élősködőnek tartotta, úgyhogy Rongyos Józsival és Violanénivel sem, ahogy a család távolabbi tagjával sem ápoltunk szoros kapcsolatot. Mind-e mellett arra gondoltam, a megözvegyült Violanéni, aki magányosan a Rózsa dombon, egy sokszobás villában unatkozik, talán megértő lesz, és ha nem is örökbe, de néhány hétre kölcsönözni tudna egy kis pénzt.
– Mit csináltál ezzel a virággal? – mérgesen megrázta Viola néni a selyempapírból kikandikáló csupasz virágszárat.
– Letéptem a szirmokat és kiszámoltam segít, vagy nem – közöltem meglepetten, mivel lehűtötte a reményemet az ellenséges vendégfogadás. Pedig annyira biztam, a családtól távol, magányosan élő idős nő szíve a virágcsokortól talán ellágyul, és már a bejárati ajtóban megkérdezi, – mennyi pénzt szeretnél?
– Lepréselem, – dohogta Viola néni – hogy emlékeztessen, milyen gavallér az én unokaöcsém.
Amíg Viola néni a virágszáraknak vázát keresett meghatároztam a szoba méretét. Két részre osztottam az alapterületet, úgy, hogy a rövidebb oldal olyan arányban viszonyuljon a hosszabbikhoz, mint a hosszabbik a szoba teljes hosszához. A számítás eredményébe az asztaltól kissé távol, ámde a helyiség a divina proportione, az aranymetszés pontjába húztam a székemet. Mind e közben Viola néni vizet öntött a hosszúnyakú kristályvázába, befújta a szobát levendula illatú fertőtlenítővel, és az asztal túloldalán leül, távolságtartóan, mint ragályos beteget méreget.
– Nem játszom senkivel, – kezdtem a bemutatkozást, ki nevet a végént sem, és nem versenyzek, nem akarok legyőzni senkit sem, még magamat sem.
Folytattam volna a mi mindent nem csinálok felsorolását, de a falon Leonardo, A sziklás madonna című festményének a másolatára tévedt a szemem.
– A Párizsban őrzött eredeti változata, – jegyeztem meg – az, amelyiken glória és misztikum nélkül szent János is látható. A londoni másolatot eddig csak képeslap méretben ismertem – tájékoztattam Viola nénit, aki meglepődött a tájékozottságomon. Felálltam és megbűvölten közelebb léptem a festményhez. Hirtelen megszédültem, az elárultak fájdalommal vegyes, keserű érzése áradt szét a testembe. A képen a jóindulat pokolba vezető barlang bejáratában anya a hazug fiú pártját fogta, és apa, akinek hiába esküdöztem, igazat mondok, meg sem hallgatott, és ő is a tolvaj, idegen fiú pártját fogta.
– Szakasztott olyan, mint az eredeti, ha nem jobb! – reagált Viola néni a festmény kiváltotta érzelmemre. – A férjem a szabadidejében festette, – tette hozzá és megértően elmosolyodott. – Félreértett, tehetséges ember volt. Nyugodjék békében! Pénzhamisításért lecsukták, de a börtönben is sok híres festmény másolatát készítette el.
– Kis srác voltam, – avattam Viola nénit az emlékembe. – Idősebb, nagyobb gyerekek az utcán megvertek, és a karácsonyra kapott bringámat elvették. A banda vezére a meredek lejtős utca végében egy lámpaoszlopnak hajtott. A bicikli rapityára tört. Sírtam. Apa nadrágszíjjal elvert. A verés nem fájt úgy, mint anya aggódó simogatása, amivel úgy éreztem tudatja, gyáva vagyok, de nem bánja.
– Családi vonás, – töprengett el Viola néni – erőtlenek vagyunk magunkért kiállni, viszont másokért, az elvekért akár az életünket is feláldozzuk.
– Tudta? – váltottam témát – Ma éppen hatezer-háromszáznegyvenhét napja születtem, és Viola nénihez pontban tizenhat óra negyvenhét perckor érkeztem. – Összegeztem a tényeket és eltakartam a szemem elől a képet. Megfordultam, Viola néni szemébe néztem és emelt torokhangon, ahogy a fontos dolgokat szokás közölni kijelentettem:
– Nem vagyok bolond, csak magányos. Nem találom a helyem. Anya szeretné, hogy megváltozzak, és mint másnak, legyen barátom, ne legyek egyedül. Nem tudhatja, valójában a társaságban vagyok a legmagányosabb.
– Rossz vér, mindent megmagyaráz, – célozgatott, miközben teát töltött Viola néni.
– Családi pletyka, – emlékeztem az indulataimat visszafojtva – anya apa megismerése előtt beleszeretett az unokabátyába, akiről nem tudhatta, hogy rokon, de amikor megtudta szakítottak és jó barátok maradtak.
– Nincs az a nemes, önzetlen férfi és nő barátsága, amit rosszindulatú találgatással be ne szennyeznének. – jegyeztem meg, miközben legszívesebben kirohantam volna a szobából. Az agyamra ment Viola néni kételkedő vigyora és a kanál csörömpölése.
– Tizenhét óra húsz van, – kiáltottam és felugrottam a székről. Viola néni felé fordulva, fülemre tapasztott kézzel szabályos ellipszis alakban háromszor megkerültem az asztalt, ahogy a szomorú, magányos Hold a Földet, hogy a hideg fényem visszatükrözze rá azt a szörnyűséget, amit anyámról és rólam gondol.
– Nagyapától kaptam, – mutattam büszkén a karórámat, hogy más témára tereljem a beszélgetést. – Fontos, hogy legyen az embernek egy pontos órája, – üvöltöttem az agyamban kattogó rosszvér kijelentést elhallgattassam. – Szeretem a ketyegését hallgatni – közöltem mélyeket lélegezve, majd bizalmasan hozzá tettem – a metronóm kattogását is szeretem.
Az óratéma nyugtatóan hatott. A keringést befejeztem, és visszaültem a székre.
– Valójába a köztes csendet szeretem, – egészítettem ki a téma lezárása ként, normál beszédhangon. – Megőrjít a kiskanál csörömpölése, a forró víz csobogása, a teáskanna fedelének koccanása, a kockacukor csobbanása, de még a cukoroldódás hangja is. Az a kényszerképzettem, hogy ki kell találnom a zajok hangnemét. És ez fáraszt.
Amikor iskolába megyek, – cikázott a gondolatom – addig várok a járdán, amíg egy prímrendszámos autót nem látok. Vasárnap hajnalban, amikor edzésre megyek, a parkoló autókat nézem, és csak az alkalmas rendszámú mögött megyek át az úton, ott is csak lábujjhegyen, elővigyázatosan, hogy ne érjen baleset.
– Zongorázhatok? – mutattam a fehér horgolt csipketerítővel leterített fekete zongorára, és átültem a forgó zongoraszékre. – Kotta nélkül tudom Mozart Requiemjét.
– Nálunk senki sem játszik! – nézett rám Viola néni megvetően. – Nem állhatjuk a kalimpálást! Mi csendesen élünk. Szereted a körtét? – tett elém egy tál körtét. – Vegyél egy szépet!- és mosolyt erőltetett púderálarcára, közben a szeme idegesítően vizslatott, mint neolitikum idején a kalapos ősgyík a földönkívüli idegent.
– Mönöszök, – csámcsogtam. Tetszett, ahogy Viola néni elképed. – Apa azt mondta, akkor tudom igazán a leckét, ha már visszafelé fújom. Megtanultam úgy is. De nem tudok hangosan olvasni. Alsóban történt, bemagoltam az olvasmányt, és olvasás helyett fejből elmondtam. A tanítónő észrevette, rá sem nézek a szövegre. A másik olvasmánynál lebuktam. Ez eset után betanultam az egész olvasókönyvet.
– Kérsz még? – aggódva húzta magához Viola néni a gyümölcsöstálat. Ujjával megérintve átszámolta a körtéket. – Vegyél, ha szereted. – biztatott.
– Negi. Gém kerék, – folytattam a hátrafelé a gondolatomat miközben a körtelevet szürcsöltem.
– Azt mondtam már? Kiskoromban átjártam a szomszédokhoz, leültem a kis sámlira egy sarokban, és néztem, hogyan élnek. Le akartam másolni a viselkedésüket. Azóta is érdekel a homoetológia. Érettségi után ezen a szakon szeretnék továbbtanulni.
Valahányszor a gyümölcsöstálra néztem, Viola néni elhúzta vékony száját, és megkérdezte, – kérsz még. Addig játszottuk a kínálósdit, amíg megettem az összes körtét.
– Kísérletezni is szoktam az emberekkel, – töröltem meg a szám a tenyeremmel. – Egyszer hangosan, úgy, hogy a pénztáros is hallja, megkérdeztem nagyanyától a kisbolt ajtajában, kifizetted, amit a zsebedbe tettél. Kíváncsi voltam, mit csinál, ha lopásügybe keveredik. A pénztárosnő úgy nézett rám, mintha bolondot látna, mama meg, mint aki halni készül. Teljesen összezavartak.
– Egyet sem hagytál, pedig kompótot akartam a körtéből, – suttogta Viola néni szemrehányóan.
– Ha megkínál, miért illendőségből teszi, – ugrottam fel sértődötten. – Miért nem azért kínál, mert szívesen adja. És minek magának zongora, és miért kínoz, segít, vagy nem? – öklendeztem a gombócként fojtogató kérdéseket, miközben hálás voltam, hogy Viola néni egy szóval sem kérdezett anyáról, apa válási szándékáról, a torzó családunk nyomorult anyagi helyzetéről. – Nem kellett volna eljönnöm, – dohogtam és becsuktam magam mögött Viola néni ajtaját, – és nem kellett volna elfogadnom a körtéjét sem, fűztem az üresen kongó lépcsőházban tovább, mi mindent nem kellett volna tegyek.
– Hékás! – kiabált utánam az utcán Viola néni. Zihált a futástól kifulladva és a kezembe nyomott egy borítékot. – A családnak össze kell tartani, együtt összehozzuk anyád gyógyszere árát.
Bocsánatát akartam kérni a viselkedésemért, az előítéletemért, és meg akartam köszönni a segítségét, de elfordult, megtörölte az orrát, és talán a hideg, tiszta, levegőtől könnybe lábadt szemét, és vissza sem nézve, eltűnt a lépcsőfordulóban.
