A merészebb fajtakutatók egybehangzó véleménye, ha lehetőségünk nyílna egy időutazásra bracco felmenőit a bibliai idők Mezopotámiájában, találjk.
A történészek óvatos becsléssel Kr.e. kb. 100.000-40.000 év közé datálják, hogy az utolsó jégkorszaki ember a spontán-együttműködési hajlandóságot mutató farkast a szolgálatába állította.
A sok ezer éven áttartó kapcsolat a farkas domesztikációját eredményezte. Immár kutyává avanzsált többfunkciós segítséggel, az ínséges időkben biztosíthatóvá vált a túléléséhez, a fajfenntartásához szükséges élelem (hús) és ruházat (állatbőr) megszerzésére.
Ha, hihetünk a mai Irak területén folyó nemzetközi régészeti ásatások eredményeinek, akkor a leletek alapján elmondhatjuk, hogy napjainkban az emberiség történetének, azon időszakára derül fény, amelyet homályos ismereteink alapján a bibliai özönvíz előtti időként emlegettünk. A 8-12 méter mély, egymást fedő történelmi rétegek legaljáról felhozott tárgyi emlékek, cseréptörmelékek radiokarbonos kormeghatározása, illetve a cserepeken látható írásjelek alapján újabb és újabb korábbi feltételezések váltak tézisekké, illetve hipotézisekké. A kutatók feltételezése szerint a cserépdarabokon látható geometriai írásjelek a kor emberéről, környezetéről, munkájáról és hitvilágáról árulkodhatnak.
A jégkorszak
vége kb. Kr.e. 100.000 körül, a felmelegedés drasztikus klímaváltást eredményezett.
A kedvező időjárás gyökeres változást hozott a kőkorszaki emberek életében. A nagy folyók mentén az esetünkben, Mezopotámiában Kr.e. 10.000-4.000-ig a mai ember számára talán lassúnak tűnő, több ezer évig tartó, többlépcsős technológiai és kulturális forradalom indult el. Ennek
bizonyítéka a kerék nevezetű instrumentum és az ékírás feltalálása. Elképzelhető, hogy éppen a farkas háziasításának a sikerén, illetve a különböző használatú (a rágcsáló irtó vízi spánielek, az agarak, a vadjelző vizslák, a harci masztifok, a terelő pásztorkutyák, stb) kutyafajták kitenyésztésének a tapasztalatai alapján indulhatott el a vadon élő állatok és növények domesztikációja.
Domesztikáció kora
A haszonnövények (árpa és a búza) termesztésével és haszonállatok (juh és kecske, szarvasmarha és a sertés) tenyésztésével a korábbi gyűjtögető és vadászó életmódot, felváltotta a földművelés és az állattartás.
Itt kell megemlítenünk, hogy Kr.e. 9.500 körül a macska, míg a ló háziasítása korszak végére kb. 4.000-re tehető.
A korai földművesek a folyók mentén mezőgazdasági településeket, faluközösségeket hoztak létre. A kétnyomásos művelésű földjeiket csatornákon szállított vízzel öntözték. A gabonatárolására és szállítására napon égetett agyagedényeket készítettek. A tömegével készített tároló alkalmatosságok új foglalkozásokat teremtettek, mint a cserepesség, kosárfonás, a kézművesség. A hegyekben élő emberek élete viszonylag lassabban változott, ők továbbra is halászó, vadászó nomád életmódot folytattak. Pásztorkodásból és vadászatból éltek. A hegyekben található alkalmas kövekből használati eszközöket készítettek és a megmunkált kőeszközökkel a völgyekben folytattak cserekereskedelmet.
Városok a társadalom fejlődésének lépcsőfoka
A kereskedelmi útvonalak metszésében a települések városokká fejlődtek. A népesedő és gazdagodó városok lakói a biztonságosabbnak remélt városállamokba szerveződtek.
A korábbi varázslók papokká avanzsáltak, akik a gazdagság eltartó képességét próbáló, újabb és újabb isteneket szolgáltak, az állatáldozatok bemutatásával. A köznép a sumérkorszak végén, már 3600 istennek a kegyeiért adózott. A társadalom rétegződése az egyszemélyes törzsfőnökből, kiváltságos uralkodó osztályt generált. A városállamok katonaságot tartottak fenn, ami a védelmen túl az elnyomók eszköze volt.
A társadalom alsó és felső osztályai között gyorsan növekvő kulturális és gazdasági szakadék. A társadalmi problémákat az elrettentő büntetésekkel sújtó, kőbevésett törvények, valamint a vallási vezetők átkai sem voltak képesek megoldani.
A kezdeti Tigris és az Eufrátesz menti társadalmak szétesését és szinte nyomtalan eltűnését elsősorban a belső bomlás okozta. A külső barbár támadások, a természeti csapások, mint földrengések, áradások, a bibliai „özönvíz” a széthullás folyamatát, csak meggyorsították.
A talán hosszúra sikerült történelmi bevezető után itt érkeztünk el témánk kezdetéhez.
Kutya az ember társa
Hivatkozva az említett kutatókra, akik egy napon égetett cserépedényre vésett jelek egyik lehetséges megfejtése ként sejtetni engednek egy Mezopotámiában élt kutyát, amely „madarat néz”. – Vagy inkább a gazdájának mutat?
A szóban forgó madár talán épp a fürj, vagy a fogoly lehetett. Ezek a madarak a közeli veszély észlelését követően nem próbálnak menekülni, hanem a velük született védekező viselkedést, a mozdulatlan rejtőzködést válasszák.
A vizsla vadászatára jellemző a zsákmány megszerzése, illetve a megtámadása előtti szobormerevállás, a zsákmány helyének a falka többi tagjának, a mi esetünkben a vadász számára a megmutatása, a „támadás” előtt a zsákmány mozdulatlanságába rögzítése, helyben maradásban tartása.
Ez a két magatartási forma, a zsákmány és a ragadozó viselkedése úgy illik egymáshoz, mint a kulcs a zárjához.
A ma élő ember számára szinte hihetetlen, hogy a Tigris és az Eufrátesz mentén, a neolitikumi emberének, milyen alapos megfigyelésre és legfőképpen kreativitásra volt szüksége, ahhoz, hogy a sikeres vadászatai érdekében e két faj, a zsákmány és a ragadozó viselkedését össze legyen képes illeszteni.
Majd, a legjobban használható vadálló kutyák képességét hosszú évezredekre tovább tudja örökíteni. Úgy, hogy még az időszámításunk utáni második évezredben is megcsodálhatjuk a vadálló vizslautódok a páratlan tehetségét.
Az ókorban
a Római Birodalom terjeszkedése során a perzsák leigázását követően, a győztes légiók az ősi vizsla néhány egyedét, mint igen becses hadizsákmányt hozták magukkal Európába.
A Római Birodalomban feltehetően a szent állatként is tisztelt vérebbel, valószínűleg a mai Chien De Saint Hubert (BLOODHOUND), vagy hozzá hasonló fajtával keresztezték.
A fajtanemesítés eredményeként az ókori vérebkeresztezés az olasz vizslának különösen kiváló orrot, ám egy szomorúnak tűnő búsképet és meglehetősen robosztus a molosszusok (dogok, masztiffok) testméretét örökölte.
Az igényes vadászati kultúrával rendelkező és a kulináris élvezeteket sem mellőző római nagyurak, a fajtát az apró szárnyasvad, azon belül, elsősorban a fürj, hálózással történő vadászatára alkalmazták.
A hálózásos vadászati mód az ókort és az azt megelőző korokban, azért is terjedt el, mert nem rendelkeztek a hús mai, korszerű tartósítási módszereivel. A hús korabeli tartósítása a szárítás és a sózás esetén, bizony veszített az íz világából, élvezhetőségéből.
Lucius Licinius Lucullus hadvezér és politikus (életfilozófus) a dicsősége fényében fürödve, hatalmas fogadásokat adott, ahol a római birodalomhatárán belüli és kívüli, a kora legjelesebb személyeit látta vendégül. A vendégek megcsodálhatták konyhája remekeit és a felkínált gasztronómiai élvezeteken keresztül bepillanthattak a Római Birodalom nagyságát és erejét demonstráló világba.
Egy korabeli utazó a beszámolójában arról szól, hogy Lucullus a fürjek vadászati szezonjától távoli időben, vendégserege részére nagy mennyiségű friss fürjpecsenyét kínált.
Tehette ezt azért, mert a vadászai az ókori vizsla vadmegálló képességét és kitűnő orrát felhasználva, a fürjek vonulása idején, tömegével hálózhatták és foghatták be élve az apró madarakat. A befogott madarakat az elfogyasztásuk napjáig ketrecekben tartották.
A ámulatba ejtett vendégek, a kor csodájaként vitték a világba a Lucullusi fogadás és nem mellékesen a vizslafajta hírét.
Árpádházi királyok idejében
„Midőn, pedig Magyarország felséges királya, András úr Isten hívására a földi dolgokból kivált, a nemzetségének, utolsó arany ágacskája meghalt,” Írja a krónikás III. Endre halálának, az Árpádház kihalásának hírét.
A meglepő, hogy ez idő tájt a bracco italiano Európában már egy igazi ősi vizslának számított.
Mindennek ellenére a fajtáról az első valóban beazonosítható írásos és képi ábrázolás a középkor derekán a XII. század közepe, vége felé keletkezett.
A bracco italianót a kor elterjedt vadászati módjában, munka közben, a hálózásos vadászati módban ábrázolták.
Az ókort követően a középkor végéig az olasz vizsla és a luculluszi titkos ételreceptek a királyok és császárok legértékesebb ajándékai között, a győztes seregek legbecsesebb zsákmányaként szerepeltek.
Az ókori vizsla közvetlen, vagy közvetett módon, de szinte minden ma ismert vizsla ősének mondható.
A faj európai térhódítása már a Római Birodalom idejében kezdődött. Ekkor került Hispániába (a mai Spanyolország), Luzitániába (a mai Portugália), valamint Gallia és Nyugat – Germania területére. Az elterjedése a Német – Római Birodalomba a terület kulturális, illetve vadász kulturális egysége révén, viszont Franciaországba ez idő tájt inkább királyi adományként került. Belőle alakították ki később a francia vizslák egy részét.
Egy másik feltételezés szerint az olasz vizsla, illetve annak elődje a mórok közvetítésével került Spanyolországba.
A spanyol vizsla egyenes ági rokona a portugál és a pireneusi vizslának.
Az angolok az örökösödési háború végén megszerezték a Gibraltárt, ahonnan a magukkal vitt vizsla lett az alapja az angol pointernek.
Majd a rövidszőrű német vizsla kialakításánál is felhasználták a bracco-k vadálló képességét, kitűnő
