Az őskor vadászati stratégiája
Az őskorban, amikor a kőbalta és a dárda volt a legfejlettebb technikai eszköz, az embereknek akkor is voltak a létfenntartásukat szolgáló jól bevált stratégiájuk.
Megszelídítették a többfunkciós robotgép korai példányát, a farkast, aki a teste melegével melegítette az ősember kunyhóját. Tejet adott az ember gyerekeinek, majd a vadászok a zsákmány elejtését bízták rá. Amikor a derék állat leterítette a vadat, nagy dorongokkal elkergették és elvették tőle a zsákmányát. Jó esetben az ember számára ehetetlen részeket, csontokat hagyták neki. Éjszakánként őrizte a szállást, ugatásával távol tartotta a rosszakarókat. Majd éhínség idején a testével táplálta az éhező embert, miközben a bőréből meleg ruhaneműt készítettek.
A kutyák és fegyverek az évezredek során párhuzamosan együtt változtak, fejlődtek. A harcászati és vadászati stratégiákat, mindig az adott kor technológiai szintje határozta meg.
Az ókor stratégiája
Az ókori történetírók feljegyzései szerint a spártaiak és a thébaiak között dúló háborúban az egymással szemben csatasorban álló seregek élükön a Strategos-okkal, azaz a hadvezéreikkel, a harci kedvük fokozása céljából, hosszan szidták egymás, képességeit, fegyvereit, lovait, kutyáit és a le és felmenő rokonait, majd a felsorolásból kifogyva a legékesebb büszkeségüket a falloszukat becsmérelték.
Ekkor, (érthetőmódon) betelt a feleknél a pohár. Egymásnak estek.
Nyilak záporát és kőhajtó gépek (ballisták) köveit zúdították egymásra, a védekezők a pajzsukat a fejük fölé emelve teknősbéka alakzatba fejlődtek. A támadók tüzes szekerekkel, aztán forró kátránnyal próbálták megbontani a védekezők zárt egységét. Nem sok sikerrel.
Ekkor nagytestű, felbosszantott molosszusokat dog, illetve mastiff szerű óriás jószágokat uszítottak, vagy katapultok segítségével dobtak az ellenségre. A harci kutyák nyakörveiből éles kések és hegyes tüskék álltak ki a gyalogos harcosok harcképtelenné tétele és a lovasok távoltartása érdekében. Ezeknek a hadi kutyáknak az volt a feladatuk, hogy a védekezők pajzsainak biztonságos fedezéke között, véletlenül szabadon maradt karokat és lábakat támadják. A kutyafogak hamar demoralizálták az amúgy elszántan védekezőket és, hogy a védők kimentsék magukat szorult helyzetükből, az eleddig biztonságot nyújtó alakzatból szanaszét futottak. Mondanom sem kell, hogy a vesztesek között hírmondó is alig maradt.
A kutyák feladata ezzel nem ért véget, mert a csata alatt a közellopódzkodó ellenség felderítését, valamint a csata után a megbújó menekültek és a sebesültek felkutatását is velük végeztették.
Ezek a kutyák is a többfunkciós kategóriába sorolhatóak voltak, mivel a nagyvadvadászatokon is szívesen alkalmazták őket. A munkájuk a vad leterítése és a kiváló orruk véget a lenyilazott sebzett vad utánkeresése volt. Majd a nagyérdemű szórakoztatására az arénákban véres viadalokon küzdöttek egymással. A polgári foglalkozásukként a rabszolgákat és a ház urának a nyugalmát őrizték.
A népvándorlás kori magyar vadászok
Ez idő tájt a fegyverforgatás, valamint a hadi stratégiák gyakorlásához elengedhetetlen iskolája a vadászat volt.
A honfoglaló őseinkre, akik lovas nemzetként írták be magukat a történelembe, pedig a kor legjobb vadászai, illetve kutyás vadászaiként is jellemezték volna őket.
Ki gondolná napjaink magyar vadászairól, hogy őseik épp olyan erős érzelmi szálakkal kötődtek a lovaikhoz, a vadászkutyáikhoz, mint a maiak a kényelmes terepjáróikhoz, lóerő csodáihoz.
Egy korabeli kódexíró, így említi meg a magyarok kutyáikhoz való kapcsolatát, az ebből adódó furcsa szokását.
„A jámbor keresztények a számukra a legszentebbre, a bibliára, a magyarok viszont pogány módon a (rendíthetetlen hűséget jelképező) kutyáikra esküsznek.”
A magyar törzsek állandóan hadban által a környező népekkel a legdúsabb legelők megszerzéséért, vagy éppen a megvédéséért. Nap, mint nap harcoltak az állataikra leselkedő medvékkel, farkasokkal és más ragadozókkal. Életüket a nomádpásztornépek mindennapos kemény munkája, a küzdelem és a csatákra való felkészülés jellemezte.
A katonai stratégiák betanulásához közös hadgyakorlat jellegű vadászatokat rendeztek. Ezeknek a vadászatoknak a elsődleges célja, nem a zsákmányszerzés volt, hanem a törzsi összetartozás megerősítése, a harci kürtök, dobok és zászlók jelzéseinek megismerését, valamint a katonai mozgások, a támadó és védekező stratégiáinak a begyakorlását szolgálta.
A fiatal harcosok ezeken a mindennapos hajtó vadászati módban történő hadijátékokon bizony íthatták a lovaglási és a fegyverforgatási tudományukat, a csatára érettségüket. Itt tanulták meg és gyakorolták a kor legfejlettebb fegyverét az úgynevezett visszacsapó-, vagy más néven reflexíj, illetve a zengő nyílvessző használatát. Itt sajátították el a vadászkutyák az agarászat a kopózás és a solymászat, valamint a kajtár kopózás tudományát.
Anonymus így ír erről „Az ifjak majdnem minden nap vadászaton voltak, aminek következtében, azon időktől fogva, máig a magyarok a legjobbak a vadászatban, megelőzve más nemzeteket”.
Vadászni napjainkban is kell!
A technológiák és a társadalmak egyre gyorsuló fejlődésével az ember egyre nagyobb területeket szakít ki az élővilágból, a természetes vad élőhelyéből, miközben a tudomány segítségével, vadászati eszközök igénybevételével igyekszik a kényes ökológiai egyensúlyt megtartani, visszaállítani.
Jelen helyzetben a változások olyan szakaszába érkeztünk, amikor már az ember folyamatos beavatkozása nélkül a környezetünk egyensúlya végleg összeomlana. A vadászok, az aktív természetvédők tudatos beavatkozása nélkül tömegesen kerülnének ma még gyakori állatfajok is a kihaltak listájára.
„Navigare necesse est” – Hajózni muszáj! A régi rómaiak mondását a mai természetért, a természet egyensúlyáért aggódó ember ezt a bölcs mondást kissé átfogalmazza – Vadászni, meg szükséges!
Az, hogy a mi világban, ki miért kötődik ehhez a tudást és tisztességet, jó fizikumot követelő hívatáshoz, nemes hobbyhoz, számos oka lehet.
Széchenyi Zsigmond, így fogalmazta meg hitvallását: – Hogy mi a vadászat? ‘vadűzés és erdőzúgás; de több erdőzúgás ‘.A természetszerető ember elmerülése magában a természetben…
Nem kell a sorok között olvasni, hogy megértsük, vadásszá nem a külsőségek teszik az embert, de nem is a teli bukszája, hanem belülről válik azzá, mégpedig a természetszeretetén túl az évek során megszerzett és elmélyített tudása és a mindennapok gyakorlati tapasztalása alapján.
Egy vadásznak ismernie kell a vadászat technikai eszközein kívül, a beavatatlanok számára a természet megannyi titkát, mint a növények és az állatok világát, a vad természetét és a viselkedésének legapróbb részletét.
Kutyás vadászati módok, vadászkutyás vadászati stratégiák II. rész
Ahogy az ősi, úgy a napjaink vadászának is a vadászat gyakorlásának módját, azaz az alkalmazható stratégiáját meghatározzák a vadászat eszközei, mint a fegyver, a terület domborzata és a rajta található növényzet, a vadászaton résztvevő vadászok száma és nem utolsó sorban a vadászható vadfaja és annak a területet találhatók száma (sűrűsége). Legvégül a vadászati mód behatárolja az alkalmazható vadászkutya fajtáját.
A vadászati módok a vadászat eszközeinek technológiájával és a társadalmak fejlődésével együtt változtak. Akadtak ősi vadászati módok, amelyek az idő múlásával a tiltottak listájára kerültek, mint az agarászás, ahol a vad elejtését az agár végezte, és szintén hasonló okok miatt tiltott vadászati módba sorolódott a kopózás és a solymászat is. Ám, akadnak olyan ősi vadászati módok, amelyek a napjaink korszerű vadászati eszközei mellett is eredményesen alkalmazunk, ilyen az úgynevezett bokrászó, elsősorban szárnyas apróvad történő kereső vadászat, ahol ősidők óta a vizslafélék jeleskednek.
Az első vizslák, illetve a vizslázás, mint a vadkereső vadászati mód, valahonnan az ókori keletről érkezhetett Európába. Az első vizslák eleinte a hálózásos, illetve a solymászás vadászati módok vad felkutatásának eszközei ként szorgoskodtak. Napjainkban, a korszerű tűzfegyverek korában, az apróvadas vadászmezőket a vizslafajták fejlődésének a csúcsán elhelyezkedő, szinte minden vadászati módban és vadászati stratégiához alkalmazható, úgynevezett mindenes vizslák, mint a magyar és a német vizslák uralják.
A fajták fejlődését, mint korábban említettem, alapvetően meghatározta, illetve meg is változtatta a vadászfegyverek technológiai szintje és a történelmi, kulturális társadalmi környezete.
A bokrászó kereső vadászati mód királyának az angol pointernek a megszületése
Az idő korlátait, a történelem néhány korszakát átlépve láthatjuk, hogy Európa nyugati felében a XVIII. század hadvezérei egy csata megtervezésénél nem csak a győzelmet tűzték ki maga elé célul, hanem igen komoly látványtervet is készítettek. A vezérkari állásba, a szárnysegédek mellett festők dolgoztak szorgalmasan. Egy-egy drámai csatajelenet kedvéért bizony nem csekély áldozatokat is képesek voltak hozni. Egy ütközet nagyságát, azaz a győztes tábornok dicsőségét a veszteségek és a zsákmányolt javak értékében az elesett katonák számában mérték.
A század végén a hatalomba kerülő Napóleont a győzelmei ellenére az angol arisztokrata tábornokok nem sokra tartották, mert mint mondták „az alacsony származása miatt, nem elég kifinomultak, művésziek a csatái”.
Igen a könnyed és finom rokokó és a késő – barokk, a felvilágosodás évszázada, amely fennkölt, idealista, erkölcsi nézeteket hirdetett, mint a „Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!”
A következő történetünk technikai háttere a kor lőfegyvere a muskéta volt, ami gyakorlott kezekkel is csak 5-6 percet igénybevevő ceremóniával volt megtölthető és még több időt vett igénybe az újratöltése. Mind ezt tetézte még, hogy az elsütése is sokáig tartott. Az ormótlan, irányzék nélküli, elöltöltős fegyver kb. 20 kilót nyomot.
Az ellenség közelében elsütött feketefüstű lőpor füstje, szélcsendben hosszan eltakarta az ellenséget a muskétás szeme elöl. Előfordulhatott, hogy a megriadt menekülő, vagy éppen támadásba forduló ellenség a sűrűfüstben az újra töltéssel foglalatoskodó muskétásba rohant és ekkor éppen a fegyvert elsütő kerülhetett igen nagybajba.
A muskétával vadászó ember számára a közelre cserkészett megsebzett nagyvad reakciója sem volt éppen baráti.
Nem ecsetelem, hogy a néhány lépésnyi re füstlepelbe burkolózott megsebzett medve, vagy vadkan a vadászra nézve milyen veszélyeket rejthetett.
A korabeli krónikások alig győzhették a vadászbalesetek áldozatairól szóló híreket megénekelni.
Beláthatjuk, hogy ezzel az instrumentummal felszerelt vadász, ha nagy vadra indult hát kellett vér legyen a pucájába, de ha apróvadat kívánt terítékre hozni, hát fizikailag alaposan össze kellett kapnia magát. Annak ellenére, hogy akkoriban még nem ismerhették a több kilométer hosszú felázott, feketeagyagos, alföldi mélyszántás fogalmát.
A XVIII. század elején a spanyol örökösödési háborút követő időkben egy angol leszerelt katonatiszt egy kipróbált klasszikus katonai stratégia mintájára egy szárnyas apróvad vadászatra alkalmazható vizslát álmodott meg.
A stratégiájának a fő elemei;
A cél egy nagykiterjedésű sík, alacsony növényzettel fedett területen megbújó fürj, vagy fogoly szisztematikus felkutatása és a terítékre juttatása.
A stratégia kivitelezése során a kutya keresésre indítása után, nagy sebességgel, szélesen, szél alatt keres. A fordulók szélirányában történnek, hogy az alapos keresés során minél kevesebb terület maradhasson ellenőrizetlenül. Ahhoz, hogy a stratéga eredményes legyen, a kutyának a lehető legrövidebb időn belül, a lehető legnagyobb területet kell a legkevesebb és halkabb irányítás mellett, észrevétlenül lekeresnie. A kutyának a sebességéhez arányos, jó orral kel rendelkezzen.
A kutya a keresés közben az orrába jutó apró szagfoszlányt megérezve, a meglapuló madár irányába pördül és vezetőjének jelezve a vad helyzetét, állásba merevedik.
A kutya a vad tartózkodási helyét az orra, a hátvonala és a farka képzeletbeli meghosszabbított egyenesének és a talaj síkjának a metszéspontjában mutatja a vadász számára.
A stratégia lényeges eszköze a meglepetés, amelynek hatására a kutya képes blokkolni a vad cselekvőképességét, addig, amíg megérkezik az erősítést, a vadász az ő instrumentumával és azt tűzkész állapotba nem hozza.
A kutya a vadat parancsra, lépésről-lépésre, módszeresen kinyomja, miközben a vadász a madár kitörése irányába várja a mordálya elsütésének pillanatát.
A pointer megálmodója az említett stratégiának megfelelően kívánta az újfajtában egyesíteni az agár sebességét, a kopó kitartását és a Spanyolországból (Gibraltárból) Angliába magával hozott vizsla orrát és vadálló képességét.
Persze, nem minden szárnyas vadra és nem minden napszakban és nem mindenhol alkalmazható ez a módszer. Azoknál a vadfajoknál, amelyek csak húzáson, vagy csak lesből vadászhatók, azoknál nem beszélhetünk a lövés előtti munkáról, hiszen a kutya csak a lövés után kap feladatot. A pointert az Európában őshonos természetes szirti fogolyra és a fürj keresésére alkalmazzák, akik élettere a füves síkság. Ezek a madarak a hírtelen előttük termett kutya láttán ösztönösen megbújnak, stabilan helyben maradnak.
Azok a fajok, amelyek nem lapulnak stabilan és kiszámíthatatlan módon könnyen az ellábalást választják, nem igen alkalmasak a stratégiánk alkalmazására. Ilyenek a fácán és a mezei-, illetve az üregi nyúl.
Végül a pointer munkáján keresztül talán sikerült elmondanom, hogy a megálmodója, a XVIII. század felvilágosodott arisztokratája számára úgy, mint korábban a nomád magyarok számára a vadászat nem feltétlen a zsákmányejtésről szólt. Hanem egy nemes és magasztos, a művészet határait feszegető stratégiai küzdelmet jelenthetett, a vad és a vadász között.
