avagy az átváltozás és a túlélés igazi nagymestere
Elmentem a XII. századi szentföldre, hogy a krónikások által leírt weimári vizslát a saját szememmel láthassam.
Éppen a kereszteslovagok vonulását éljenezte a tömeg. A díszpáholyból, ahova beléptem kiválóan láttam a fel-, illetve kivonulást. A szemközti királyi páholyban ismerős arcot véltem felfedezni.
– Ki az a nemes úr az előkelőségek között, aki éppen üdvözli a magyar keresztessereget? – kérdeztem a mellettem álló, a nyakában hatalmas vaskeresztet viselő és kezében hosszú lovassági acélpallóst tartó szerzetest.
– Alexiosz. A bizánci császár magyar származású trónörököse, a birodalom második embere. Alexiosz mellett jegyese, a császár lánya, Mária.
– Ő az, akit III. Béla királynak ismerünk? Aki Konstancia antiochiai fejedelemnő és Châtillon Rajnald keresztes lovag lányát, Annát, azaz Châtillon Ágnest veszi feleségül? – kottyantottam el a jövőt.
– Tájékozott királyi ügyekben – jegyezte meg beszélgető partnerem rosszallóan, majd kémet gyaníthatott bennem, mert a kardját erősen megmarkolta.
– Éljen! Éljen! – kiáltottam a tömeggel, hogy eltereljem a szerzetes gyanuját, és az elénk táruló látványosságra mutattam.
A széles sorokban haladó sereg élén harci dobosok meneteltek. A dobosokat, zászlokkal díszített fanfárosok követték.
Bizánc kapuja felvirágozott diadalívként emelkedett a lovagi rendek keresztes leplével takart páncélozott paripák, és háromszögű hadizászlós kopját tartó lovagok fölé.
− A kereszténység végső győzelméért vonulunk a szentföldre, Jeruzsálem ellen − tájékoztatott a fegyveres szerzetes. − Címeres páncélokban Európa keresztény országainak uralkodói: királyok, hercegek, főnemesek hős fiai vonulnak.
Hirtelen és váratlanul a tömeg borzongva elcsendesedett. Teuton kutyapecérek érkeztek. Erős bőrvezetéken acélszürke harci kutyákat vezettek. A kutyák, mint fegyelmezett túlvilági szellemek, megfékezett lidércek meneteltek a vezetőik lába mellett, miközben szürkéskék szemükből a mennyei béke és a pokoltüze egyszerre vetette a szikrákit.
– Milyen fajta kutyák ezek? − a félelmetes látvány hatása alól szabadulva érdeklődtem beszélgető társamtól.
– Szent Húbertus vizslái. A teutonlovagok saját tenyésztésű titkos fegyverei. Német hadikutyafajták keresztezéséből származik. A fajta másvilági külseje a pogányokban félelmet ébreszt. A keresztény hívő emberekben pedig megerősíti a lovagok isten és a pápa által szentesített keresztény küldetésnek, az igazságos háború szükségességének a hitét.
A kutyák elsődleges feladata a páncéloslovagok védelmezése. A csaták után ezek a kutyák kutatják fel a sebesülteket, hogy ispotályokban a fájdalmukat enyhíthessük, a sebeiket elláthassuk.
A menekülő pogányokat megöljük, az értékeiket elvesszük. A falvaikat, városaikat leromboljuk és felgyújtjuk. Kutyák a szétszéledt háziállatokat kiszimatolják, és ha nincs a közelben keresztesvitéz, aki összeterelhetné, akkor lefojtják őket.
– Tiszteletet ébreszt a tájékozottsága.
– Heinrich Walpot von Bassenheim vagyok − nyújtja a szerzetes vaskesztyűs kezét kézfogásra −, az imént elvonuló a III. Celsztin Pápa által felszentelt Teuton Lovagrend nagymestere.
A páholy elé a lovagok fegyvereit és vértjeit szállító ökör vontatta társzekerek érkeztek. A végeláthatatlan menetet íjászok, lándzsások, fegyverhordozó hadapródok, fegyverkovácsok és kézművesek sorai folytatták. Az elvonuló gyalogosok mögött az ostromgépek, majd az ispotályok felszereléseit szállító lovasszekerek és gyalogos cselédek sokasága követte.
− A korabeli ábrázolásokon miért nem láthatunk a lovon kívül más állatokat? − kérdeztem a nagymestert.
− Csak az a sereg képes legyőzni krisztus születési helyét bitorló romlottakat, akik tiszta szívvel és tiszta eszközökkel harcolnak a szentügyért, a kutya a szentírás szerint tisztátalan állat.
Korábban Európában ezrével gyűjtöttük az ártatlan gyermekeket, hogy a romlatlanságukkal kényszerítsük térdre a hitetleneket. – Sajnos a győzelem elmaradt.
A tiszta és igazságos háború ábrázolásában zavaró körülmény lenne a kutya a tisztátalan és erkölcstelen állat.
− A kereszteslovagokról úgy tudtuk, hogy többnyire írástudatlan, faragatlan, léha nemesi sarjak voltak.
− A keresztesháborúk elején így is volt − mosolygott a nagymester −, ám a hadjáratok során egyre inkább szükség lett a tanult, a művelt hadvezetésre. A hadi tapasztalatokat felhasználva komoly tudományos eredményeket tudhatunk magunkénak. A katonai stratégiák és hadieszközök fejlesztése, az orvostudomány, azon belül a katonai sebészet területén hatalmas lépést tettünk előre. Szintén jelentős eredményeket könyvelhetünk el az állattenyésztés, azon belül a katonai célú lótenyésztés, a patkó továbbfejlesztése terén. A vadász, illetve többfunkciós hadikutyák tenyésztésében a keresztény világ élvonalába tartozunk.
Rendünk tagjai között tudhatjuk a korunk legkimagaslóbb kutatóit, az alkímia és a gyógyító botanika, csillagászat, valamint a tudomány, a művészet, a filozófia számos egyéb területéről sorolhatnám a hírességek neveit.
Visszatérve a mese világából a realitásba, a weimári vizsla történetéhez. A fajtát évszázadokon keresztül a német lovagrend tagjainak Belgiumban, az ardenneki St. Hubertus kolostor szerzetesei titkos körülmények között, a kíváncsi világiaktól elzárva tenyésztették. Az ősi fajta a nevét a kolostor után Szent Hubertus vizsla (Saint Hubert braque) kapta.
A német lovagrend fennállása alatt, a sikerek mellet politikai, gazdasági válságok sorozatát kellett elszenvednie, de ezek egyike sem volt áthidalhatatlan, vagy megkerülhetetlen probléma. Ám a vallási háborúk a német lovagrendet a katolikus pápának tett szent fogadalma és a reformáció Lutheri felfogása közti ideológiai szakadék igazi, a fennállásának a legsúlyosabb morális válságába sodorta.
Ez a korszak, amikor az általuk tenyésztett kitűnőfajta a külső érdeklődők számára elveszett, és az avatatlanok úgy vélhették, hogy a fajta ki is halt.
Míg nem hála Van Dyck körülbelül 1631 készült olajfestményén, az ifjú Rupert Ruprecht von der Pfalz herceg mellett megörökített (valószínűleg a herceg kedvenc vadászkutyáját) egy szürkésszínű vizslát. Igen a festményen a XII. századi keresztes lovagjainak a teutonok misztikus vizsláját, vagy éppen a szürke szellem reinkarnációját csodálhatjuk meg.
A ma ismert weimári vizslák és a képen látható közti hasonlóság valóban meghökkentő, de hogy lehetséges, hogy a XVII. század viharos éveiben ismét feltűnjön a fajta és éppen Weimárban.
Nos a magyarázat szintén a Teuton lovagok kezében van.
A lovagrend az idők folyamán a világi hatalmakkal folytatott folyamatos politikai és katonai csatáiban állandó vesztésre állt. A vagyon, illetve a területeik elvesztése indokolta, hogy értékeiket titkos csatornákon mentsék át a velük szimpatizáló, vagy titkos tagsággal rendelkező, elsősorban a német hercegségek számára.
1552‐ben I. Frigyes herceg Weimárt a weimári hercegség fővárosává tette. Hamarosan Weimár nem, csak a német, hanem a hercegség rokoni kapcsolatai által a közeli osztrák és a cseh arisztokrácia kulturális életének a központjává vált.
A Lovagrend számára kézenfekvő volt, hogy az uralkodó arisztokráciához szoros családi szálakkal kötődő szervezet épp a hatalom belső bugyraiban talál menedéket és a túléléséhez támogatást.
A rend sorsában drámai fordulat ált be, amikor is 1797‐ben a Rajna mentét, illetve Belgiumot elfoglaló franciák törvénybe iktatták a teuton rendházak feloszlatását. A végleges megszüntetést maga Bonaparte Napóleon rendelte el, és 1809‐ben a Lovagrendet végleg feloszlatta. A rend megmaradt vagyonát a fejedelemségek között szétosztotta.
Napóleon a francia forradalom törvényeit a legyőzött nemzetekre kényszeríttette és ha a főnemesi fejek nem is hullottak mindegy szálig a porba, de intézkedéseivel az arisztokrácia hatalmát erősen csorbította.
Ennek eredményeként az elfoglalt területeken megkezdődhettek az ipari forradalom nyújtotta gazdasági és társadalmi változások.
Ezek a változások a legtöbb vadászkutyafajta életében a nagy tömegek felé nyitást jelentette, de nem így történt a weimári vizsla esetében.
I. Ferenc osztrák–magyar uralkodó 1834‐ben újra megalakította a lovagrendet Bécsben. A rend működését az 1840‐es törvényben szabályozták és ezután a tevékenységét csupán a jótékonysági és szociális munkára, a női tagokét betegápolására korlátozták.
Szinte ezzel egy időben I. Vilmos német császár a fajta védelmében kibocsátott egy rendeletet, amely szerint, csak az a személy tarthat weimári vizslát, aki legalább négy generáción keresztül német területen élt, és a német nemességét tudja bizonyítani. A rendelet szigorát mutatja, hogy még maga Otto Eduard Leopold von Bismarck kancellár sem tarthatott weimári vizslát, mivel származása ugyan ősi német, ám de az úgynevezett keleti junker, azaz keleti kisnemesi volt.
A XIX. század második felén Zsigmond von Zedlitz és Neukirch báró, alias Hegewald, valamint Dr. Paul Kleemann irányítása mellett megpróbálták a fajta standardját megfogalmazni.
Ahogy mondani szokták a világot nem elég egyszer, hanem szinte minden generációnak újra és újra fel kell fedeznie.
Ez történt Németországban is. A fajta meghatározását nem szakmai, vagy történelmi alapon, hanem döntően érzelmileg próbálták a többség megítélése „megérzése” alapján, heves viták kíséretében meghatározni. Végül az a torz nézetet kerekedett felül, hogy a weimári vizsla nem más, mint a rövidszőrű német vizsla acélszürke „kék” mutánsa.
Aztán lassan győzött a józanész és Brandtnak egy elismert német kynológus javaslatára 1896‐ban önálló németfajtaként ismerik el. Hegewald javaslatára a fajta alaposabb megismerése, illetve a fajta megóvása érdekében a weimári vizsla tenyésztők szervezett fajtaklubba tömörülnek. 1898.-ban megnyitják a fajta származási könyvét, ami a fajta tisztavérben való tenyésztését segíti.
Hegewald és Dr. Kleemann vezetésével kidolgozzák a német vizslafajták tenyésztési kiválasztásának, illetve a minősítő rendszerét, szabályzatát.
A fajta történetében a XX. század eleje az első világháborút követő évek sajátos fordulatot hoznak.
A háborút követően a győztes fél betiltatja a vesztes Németországban és szövetségeseinél a fegyver tartását. Ebből következőleg, mert tudjuk, hogy „vadászni, nem csak szórakozás, hanem vadászni kötelesség, illetve muszáj is”.
Heinz Reuper és hozzá hasonló felfogású tenyésztők a weimári vizslák XII. századi képességét igyekeznek továbbfejleszteni. Iilletve a fegyvertelen vadászataikon fajta elfeledet képességét kihasználni.
A fajta a század első évtizedében kerül Ausztriában, a „Grafenegg” tenyészetbe, amely Hans von Ratibor Hohenlohe herceg vadászterületén működött.
Otto von Stockmayerrel és Ludvig von Mérey szakértelmét és a fajta iránt elkötelezettségét mutatja, hogy hamarosan komoly eredményeket könyvelhetnek el a fajta tovább nemesítésé terén.
Ez azért is válhatott lehetővé, mert Stochmayer a birtokán szolgáló, a fajta igazi felhasználóinak, a hivatásos vadászainak és erdészeinek kötelezővé tette a weimari vizsla tartását.
A 30‐as és a 40‐es náci évek már nem voltak a fajta számára olyan sikeresek, mint a korábbiak.
Bismarck példájából némi cinizmussal kikövetkeztethetjük, hogy az alacsony származású, külföldi Hitlernek a német arisztokráciához kötődő weimári vizsla nem lehetett a kedvenc fajtája.
1944‐ben a német lovagrend titokban támogatta a porosz Claus Schenk von Stauffenberg gróf, illetve katonai rangján alezredes által tervezett, Hitler elleni merényletet.
A túlélő Hitler a kudarcba fulladt merénylet után, mintegy ötezer embert ítéltetett halálra, köztük számos a német lovagrendhez tartozó személyt.
A fajta életében a II. világháború lezárulta hozta az igazi áttörést, miután a fajta a korábbi arisztokráciához, illetve a Teuton keresztes lovagokhoz fűződő sztereotípiáitól megfosztották és a maga csodálatos nemes formájában, a polgári vadászok számára is elérhetővé válva, a fajta kiléphetett a nemzetközi kynológia porondjára és a népszerűségével, nemzetközi sikereivel egy csapásra a legdivatosabb, a legnépszerűbb vadászkutya fajták soraiba emelkedett.
A lenyűgöző megjelenésű fajtában egyszerre csodálhatjuk az ősi mezei és a modern mindenes vizsla tulajdonságokat.
A középkori St. Hubertus vizslához képest a fajta mai megjelenése alig változott, illetve inkább finomodott, elegánsabbá vált.
A középkorban a muskéta volt a legkorszerűbb vadászfegyver, amelynek a vadászati alkalmazása a fajtát a korai hadikutyából a többfunkciós mezei kereső, illetve az agarak munkáját is elvégezni képes vadászkutyává változtatta.
Az ipari forradalom korszerű tűzfegyverei által teremtett vadászati mód változások a fajta ismételt megújulását eredményezte.
A fajta értékes külső és belső tulajdonságait a XIX. században alkalmazott német vadászati módokhoz alakították.
Dr. Kleemann és Hegewald által a német vizslák tenyésztési és minősítési rendszere segítette a fajtát a korszerű mindenes vizsla munkában való alkalmazhatóságában. A német kynológiai szakemberek által kidolgozott vizsgálati rendszer olyan jónak bizonyult, hogy a bevezetése óta eltelt több mint 100 év eredménye meggyőzően bizonyítja a német vizsla fajták, köztük a weimári a gyakorlati vadászat legkitűnőbb, és egyben a vadászok egyik leggyakrabban alkalmazott vadászkutyafajtái lettek.
A fajta magyarországi vadászati alkalmazása sikeres, ám ellentmondásos, aminek egy kézenfekvő magyarázata van, miszerint az alkalmazott vadászkutyának van egy gyakorlati, használhatósági és egy eszmei, illetve piaci ára.
A fajta a magyar vadászok köreiben tapasztalható népszerűsége mutatja, hogy igen eredményesen alkalmazható szinte minden vadászati módban. Mégis a fajta nagyobb számú alkalmazásának a hivatásos vadászfizetések, azaz a weimári kölyök magas ára korlátot szab.
A fajta igazi szenvedélyes tenyésztőinek meg kell küzdeniük a fizetőképes a hobby kutyások és a kutyadivat majmolóinak a nyomásával.
Végül kijelenthetjük, hogy igenszerencsés az a vadászember, aki a vadászatain egy igazi szemet gyönyörködtető, arisztokratikus megjelenésű képzett weimári vizslával büszkélkedhet az oldalán.
