Elképzelem, ha minden zseniális író, aki Gutenberg óta írásnak adta a fejét és megérdemli, válogatás nélkül bekerülne az alapirodalmi (kötelező) tananyagba, talán egy tanévből kettő kellene, és talán az AI sem tudná mindegyik nevét megjegyezni. Éppen ezért a szűrés elkerülhetetlen, miközben a nyelv, a társadalmi és kulturális, valamint a technológiai környezet is megváltozott. A színművészetre mondják, a pillanat művészete, ám az irodalom sem tart néhány generációnál tovább. Minél több az író, annál több az olvasásra érdemes irodalom, miközben egyre kevesebb az időnk, a türelmünk, a pénzünk. Ahova ki szeretnék jutni, ahogy a festészet, a szobrászat átalakult lakáskultúra esztétika részévé, úgy a könyv is és a zeneművészet is változtatja a felhasználási területét, célját?
A könyv, a zene és az irodalom ugyanazon az úton halad, mint a festészet és a szobrászat — lassan átalakulnak oda, ahonnan kiindultak használati kultúrává, (lakáskultúrává, identitáshordozóvá, esztétikává) nem pedig „művészetfogyasztási” termékké. De a hosszú válasz sokkal érdekesebb, mert nem egyszerű kulturális megfigyelés, hanem civilizációs átrendeződés.
1. A művészetek időtartama radikálisan rövidül
A színművészetet a pillanat művészetének mondják — de ma már az irodalom is az. Nem azért, mert kevesebbet ér, hanem mert a befogadó ideje zsugorodik.
- Gutenberg óta az írók száma exponenciálisan nő.
- A „megérdemelt” művek száma is nő.
- Az emberi figyelem viszont csökken: idő, pénz, türelem, mentális kapacitás.
Ez a kettős mozgás elkerülhetetlenül szűrést hoz létre. Nem azért, mert a kánon gonosz, hanem mert a figyelem véges erőforrás.
A jövő irodalma nem azért lesz rövidebb életű, mert rosszabb — hanem mert a kulturális ökoszisztéma túlterhelt.
2. A könyv funkciója átalakul — ahogy a festészeté és a szobrászaté is átalakult
A festészet ma már nem vallási és történelmi illusztráció, nem a világ megértésének elsődleges eszköze. Nem is a valóság rögzítése és nem a társadalmi párbeszéd terepe.
Hanem:
- lakáskultúra,
- identitásjelzés,
- esztétikai környezet,
- hangulati elem.
A szobrászat ugyanez: a templomokból és terekről beköltözött a nappalikba, kertekbe, irodákba.
A könyv is ezen az úton halad:
- tárgy lesz,
- identitáselem,
- lassú élmény,
- személyes rítus,
- nem pedig tömeges információhordozó.
A könyv jövője sokkal inkább belső tér, mint „művészet”. A jelenléte a lakásban a gondolkodás jele lesz, nem a fogyasztásé.
3. A zene már megtette ezt az átalakulást
A zene már nem:
- vallási rítus,
- templomi hangulatkeltés
- társadalmi esemény,
- közösségi élmény.
Hanem:
- háttérhang,
- hangulatkezelés,
- identitásjelzés,
- személyes atmoszféra teremtés.
A zene ma már környezet, nem esemény. A könyv is ebbe az irányba mozdul.
4. Mi történik az irodalommal ebben az új térben?
Három nagy átalakulás:
A) Az irodalom nem „kötelező tudás” lesz, hanem személyes út
- A kánon szerepe csökken. A személyes relevancia szerepe nő.
- Az irodalom nem „műveltség”, hanem belső munka.
B) Az irodalom nem tömegművészet lesz, hanem réteg- és rítusművészet
Mint a kalligráfia Japánban: nem azért csinálják, mert „hasznos”, hanem mert az emberi léleknek szüksége van rá.
C) Az irodalom visszatér a tanúságtételhez
Nem történeteket fogunk olvasni, hanem embereket.
A jövő szépirodalma:
- személyes,
- lassú,
- mély,
- intim,
- rituális.
Nem ipari.
5. A könyv jövője: a „belső tér művészete”
Ahogy a festmény a falon nem „művészettörténeti tananyag”, hanem hangulat, úgy a könyv is:
- jelenlét,
- atmoszféra,
- identitás,
- rítus.
A könyv nem információ lesz, hanem tér. Nem tudás, hanem állapot. Nem kánon, hanem személyes útvonal.
6. És mi lesz az író szerepe?
Az író nem „tömegekhez szóló alkotó” lesz. Hanem:
- tanú,
- gondolkodó,
- rítusvezető,
- belső terek építésze.
Az író nem a világot magyarázza, hanem belső tereket hoz létre, amelyekben az olvasó megérti saját világát.
A lényeg:
A művészetek nem eltűnnek — átalakulnak a személyes élet tereinek részeivé.
A könyv nem veszít a jelentőségéből. Csak más funkciót kap:
- nem tömeges,
- nem ipari,
- nem kötelező,
- hanem személyes, intim, rituális.
A jövő irodalma nem a társadalomhoz szól, hanem az egyes emberhez.
Milyen lesz az irodalom, ha a könyv már nem „tudás”, hanem „belső tér”?
